Nem mehetünk a Parlamentbe. Vizesre sírom a párnám. Nagy csapás ez az egész újságra, az olvasók százezreire egyaránt.

Az igazán szomorú, hogy a fenti mondatot senki sem venné komolyan, még az az ember sem, Akinek Semmi Érzéke az Iróniához. Mert ugyan, miért is kéne a Parlamentbe menni? Nincsen ott semmi.

Az utóbbi háromnegyed évben talán háromszor forgattunk valami rövid videót odabenn, abból kettőnek semmi köze nem volt az éppen aktuális üléshez, és mind a kettő azt mutatta be, miért nem érdemes a Parlamentbe járni. (Mindkettő miatt kitiltottak.)

Magyarország formálisan parlamenti (PARLAMENTÁRIS) demokrácia, amelynek legfontosabb (legfelső) közhatalmi szerve egyszerűen üres. Nincsenek valódi viták, nincs ellenzék, nincsenek valódi döntések. Azok egész máshol születnek. Már kidolgozott jogszabálytervezet formájában érkeznek, egy képviselőnek öltöztetett biorobot formálisan beterjeszti, de többnyire azt sem tudja, mi van benne. Százezrek sorsát befolyásoló döntések mennek át így, százmilliárdokról dönt ezeroldalas salátatörvény valahanyadik pontja, igény szerint jön a módosított módosítóhoz a módosító valamelyik valódi hatalmi központból, amiről még maguk a képviselők (biorobotok) sem nagyon tudják, hogy merre kellene keresni.

Ez a magyar Parlament. Szép, neogótikus díszlet, hogy romantikus hajlamú posztmodern csirkefogók történelmi alakoknak képzelhessék magukat benne.

Benne egy morcos, rossz kedvű, szinte kétségbeesett házelnök, aki nagyon is érzi ezt a fájdalmas ürességet. Pontosan tudja, hogy a magyar Országgyűlés, amelynek méltóságát, tekintélyét valami furcsa megszokásból, nosztalgiából próbálná megőrizni, egykori barátjának (ma már inkább csak főnöke és harcostársa) lába kapcája. Érzi, hogy tehetetlen, de küzd. Ez a reménytelen küzdelem megeszi a lelkét. A Ház utolsó lelkét.

A tekintélyt és a méltóságot persze nem ilyen napközistanáros intézkedésekkel lehet megőrizni/megteremteni, ezt is tudja. És azt is, hogy az Országház a modern Magyarország létrejötte, a Reformkor óta a nyilvánosság legfontosabb terepe, ahol a politika a közvélemény színe elé kerül. Ha ettől a funkciójától megfosztjuk, vége.

Ezért talál ki ilyen szabályokat és tiltogat ki stábokat a csavaros eszű Házelnök: tiltakozásból. Olyan abszurd, dadaista darabokat rendez így, amilyeneket a legeltökéltebb ellenzéki, népellensége Pintér Béla sem tud.

Ezek a kis minidarabok, amelyek az Országyűlés folyosóin zajlanak, mindennél pontosabban, megrázóbban, elemi erővel mutatják be az Orbán-rendszer lényegét. Ahogy mobiltelefonjába temetkezve, félrenézve iszkol el gyáván egy-egy milliárdos vagyonokat összeharácsolt megyei jogú másod-élethalálura; ahogy egy kinyúlt pulóveres, tétova újságírógyerek mikrofonjától pánikba esve szinte rohan a védett övezetbe, a kis safe space-ébe, ahol már nem ér utána menni, és odakiabálni neki a kérdést, hogy miért íratták az Északi-középhegységet a felesége nevére.

Vastaps, vasfüggöny. Díszlet: Steindl Imre. Rendező: Kövér László.