És megint dühbe jövünk (1978)
Hol is tartana ma a mozgóképgyártás, ha nem született volna meg az Aranypolgár, a Szédülés, A máltai sólyom vagy a Tizenkét dühös ember? Ebben a sorozatban a filmművészet legnagyszerűbb darabjai előtt tisztelgünk, minden este egyet-egyet bemutatva, amihez a kritikai elemzését is közöljük.
„Azt nevezzük jó filmnek, amelynek láttán nagyra becsülhetjük a filmművészetet.” (Robert Bresson)
Megfogadtam, hogy többé nem fogadok
Az És megint dühbe jövünk középpontjában a szerencse áll, de ahogy halad előre a cselekmény, egyre inkább kiderül, hogy nincsenek véletlenek, minden valószínűség szerint alakul, ráadásul mindig valamelyik szereplő terve szerint változik. Mindegy, hogy a fogadás tárgya lóverseny, roncsderbi, jai alai, rulett, póker, vagy hogy elvisznek-e egy stoppost akkor is, ha nem akarják, Charlie Firpo (Bud Spencer) és Johnny Firpo hadnagy (Terence Hill) folyton manipulálják az eredményeket.
Mint mindig, a történetvezetés most is lineáris, és a mesélés egyszerű. Nincsenek hosszú snittek, viszont egyedülálló módon, amikor Charlie kamionját el akarják lopni, a verekedés előtt és alatt néhányszor szubjektív beállítást használnak. Vidám, élénk színekkel érzékeltetik, hogy a helyszín a 70-es évek napsütéses Floridája.
A legnagyobb találmány
A történet tehát a jelenben játszódik, a rendező, a Djangóval sikeressé váló Sergio Corbucci, testvérével és írótársával, Bruno Corbuccival mégis sokat átemelt a jól bejáratott spagetti westernek világából. Különösen akkor, amikor a pókerasztalnál a feszült pisztolypárbajokra emlékeztetően hallgatnak. Ez volt Corbucci első filmje velük, de a bravúrt pár évvel később a Szuperzsaruval és a Kincs, ami ninccsel is meg tudta ismételni, így segített eljuttatni Amerikába az olasz filmművészetnek a neorealizmus óta látott legnagyobb találmányát.
A zenére külön ki kell térni. Bár a filmen is érződik a diszkókorszak hatása, például a pókerbarlangban táncolók ruháján, különböző módon próbálják a főcímzenéjét változatossá tenni, például bárzongoristával és felvonuló zenekar feldolgozásával.
Apakomplexus
A mimika, a gesztikuláció sokkal fontosabb, mint bármelyik filmjükben, ennek hála pedig végig fennmarad a feszültség, a néző folyamatosan azt lesi, hogy Bud Spencer képes-e ennek megfelelni, gondoljunk csak arra, amikor a rég nem látott édesapjával ölelkezik, vagy amikor részegen beszél az üveghez.
A főszereplők kapcsolata egyik filmjükben sem ilyen hullámzó: Charlie többször eljut a gyilkos dühtől a testvéri szeretetig, és fordítva. Bud Spencer Charlie karakterében tőle szokatlanul vall a múltjáról, amikor elmeséli, hogy krupié volt a görögnél Havannában. Azt is megtudjuk, hogy édesapja hiánya miatt lett távolságtartó és magának való.
Modern klasszikusok
Az És megint dühbe jövünkre jellemző az abszurd humor, ami néha mágikus realizmusba hajlik (például: állatokkal beszélgetnek, a kártyát a fizika törvényeit meghazudtolóan vetik), az akciójelenetek mégis letisztultabbak, valószerűbbek a Különben dühbe jövünkben látottakhoz képest. Most is klasszikusoktól idéztek, a kocsmai verekedés alatt szóló ragtime például egy Chaplin előtti főhajtás.
De nemcsak a régi időkből merítenek. Talán ez a filmjük volt a legaktuálisabb a maga idejében, rengeteg popkulturális utalás van benne. Említik Carlos Monzón argentin bokszolót, John Travoltát, aki akkoriban vált világsztárrá a Szombat esti lázzal, de a kaszinókhoz kapcsolódó gengsztervilág tagjaira is utalnak, mint például Joe de Miróra és Bugsy Siegelre.
A lezárásban a látszólag végig vesztésre álló Charlie Firpo zseniális csavarral mutatja be, hogy ahogy a papája, a szerencse sem vak.