A Felcsút, illetve senki által nem használt nevén a Puskás Akadémia FC szombaton feljutott az NBI-be. A klub, amellyel Orbán Viktor neve organikusan összefonódott, és amelynek egy ilyen szintű csapathoz képest meglepően sok támogatója van. Összeszedtük még néhány csapatot a világból, amelyek szintén a politikai-gazdasági hátszélnek köszönhetően értek el kiemelkedő sikereket. Olyat sajnos nem sikerült találni, amely egy 1800 lakosú falucskában működne, olyat meg pláne nem, amelynek stadionját a helyi miniszterelnök ablaka alá építették volna.

A politika és a foci összefonódásának talán leghíresebb európai példája. Orbán Viktor jó barátja, Silvio Berlusconi 1986-ban vette meg a klubot, amelynek azóta is tulajdonosa. Ezidő alatt a csapat nyolc olasz bajnoki és öt BL-címet szerzett, Berlusconi pedig többször is volt Olaszország miniszterelnöke. A hajbeültetéseiről, bunga-bunga partyjairól és átláthatatlan pénzügyeiről ismert idősödő playboy politikai és gazdasági kapcsolatai sokat segítettek a csapaton, bár azt el kell ismerni, hogy a Milan azért nem a semmiből lett kiemelve.

A befolyásukkal üzérkedő politikusok általában klubcsapatok szekerét tolják. A nemzeti válogatott diadalának egy egész ország örülne, csak ugye az a gond, hogy nemzetközi tornák befolyásolásáig még egy gonosz diktátor keze sem ér el. Észak-Korea például még mindig nem nyert világbajnokságot, pedig kétszer is kijutottak. Két kivétel azonban van: egyfelől az 1934-es, olaszországi világbajnokság, amin a focilabda-külsejű Benito Mussolini egyengette a végső győzelemig a rendező csapat sorsát, másrészt az 1978-as argentínai eset, amikor a hazai katonai junta mindent megtett a nemzeti tizenegy sikeréért. A döntőbe jutáshoz legalább négy góllal kellett verniük Perut, és mit ad isten, 6:0-ra sikerült. Aztán a hollandok elleni döntőben is történtek furcsa dolgok, például eleve az, hogy a házigazdák direkt későn jöttek ki a pályára, és sikerült is dekoncentrálniuk az ellenfelet. Ha van vébé, amire azt lehet mondani, hogy elcsalták, mindenképpen ez az.

Minden diktatúrának kell egy csapat. A kommunista diktatúrákban ez úgy finomodott, hogy Moszkvától Tiranáig a különböző erőszakszervezeteknek és hatalmi központoknak mind megvolt a maguk kedvenc klubja. Magyarországon a Vasas és az Újpest sem járt rosszul a kommunista elnyomás alatt, azonban egyértelmű, hogy a legkedvencebb kedvenc a Kispest AC-ból proletárbarátabbá átnevezett Honvéd volt. A rákosista hatalom mindent elkövetett a csapat minél erősebbé tételéért, a tényleg kispesti nevelés Bozsik és Puskás mellé a Fradiból átkényszerítették Budait és Kocsist, Grosicsot pedig akarata ellenére, a Fradi helyett utalták be a Honvédba. Ilyen kerettel már könnyű volt 1949-55 között öt bajnokit is nyerni, az Aranycsapat pedig jobban támaszkodott a Honvédra, mint a mostani spanyol válogatott a Barcelonára.

2006 előtt még az sem nagyon hallott a Bunyodkorról, aki odafigyel az üzbég futballéletre. A taskenti kiscsapat ekkor váratlanul feljutott a helyi első osztályba, ahol első próbálkásra ugyan csak második lett, utána viszont négyszer egymás után is bajnok tudott lenni. Egy idő után már a világ is felfigyelt a különös sikersorozatra, pláne, amikor a Bunyodkor bejelentette, hogy leigazolják a Barcelonától Samuel Eto'o-t. Ebből végül nem lett semmi (a kameruni ma egy másik kínos csapatban, az Anzsi Mahacskalában játszik), azonban hamarosan az akkor már leszállóágban lévő Rivaldo került a csapathoz, a kispadra pedig a Brazíliával világbajnok Luis Felipe Scolari ült le. Ilyen sztároknak méltó stadion kellett, így Taskentben gyorsan felhúztak a csapatnak egy 35 000 férőhelyes arénát is. A Bunyodkor tulajdonosa papíron egy energeipari mogul, azonban mögötte mindenki Gulnara Karimovát, az Üzbegisztánt 25 éve irányító véres kezű diktátor, Iszlam Karimov lányát sejti.

Az 1977-78 as szezonban, a román harmadosztály utolsó fordulójában az Olt Scorniceştinek nagy gólkülönbségű győzelemre volt szüksége a másodosztályba feljutáshoz. Valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy a 18:0-ás győzelem össze is jött az Electrodul Slatina kiválóságai ellen. A következő szezon is jól sikerült a Scorniceştinek, mivel ismét sikerült egy kategóriával feljebb kerülniük. Ehhez ugyan egy olyan gól kellett, ami a sorsdöntő meccsen már a lefújás után született, de ha egy csapat ugyanoda valósi, ahova Nicolae Ceaușescu, illik nekik elnézni az ilyen apró szépséghibát. A Kárpátok Géniuszának halála után természetesen a Scorniceşti szerencsecsillaga is leáldozott, ma a román negyedosztályban játszanak maroknyi néző előtt egy 18 000-es befogadóképességű stadionban.

Minden idők legsikeresebb klubcsapata valószínűleg soha nem lehetett volna az, ha nem segíti a Spanyolországot 40 évig vaskézzel irányító Franco tábornok. Ahhoz kétség sem fér, hogy az ötvenes-hatvanas évek Real Madridja minden idők egyik legjobb csapata volt, és megérdemelte az akkor elhódított hat BEK-trófeát, ám azt azért érdemes tudni, hogy a francói hátszél mindig ott volt a csapat mögött. A klub legendás elnöke, Santiago Bernabeu a spanyol polgárháborúban a nacionalista oldalon harcolt, később pedig sokszor látta hasznát annak, hogy neki jó volt a kapcsolata a diktatúrával, az örök rivális Barcelonának meg nem. A Real Madrid így könnyebben jutott pénzhez, és ennek köszönhetően sikerült például a klub történetének legnagyobb játékosát, Alfredo di Stefanót is elhappolni a katalánok orra elől. Spanyolországi meccseken pedig a Madrid mindig biztos lehetett abban, hogy a játékvezető nem lesz ellenséges a csapattal szemben.

A címerében ötágú seriffcsillagot viselő klub különleges és különlegesen piszkos eset. A nemzetközi kupákban moldáv színekben induló csapat az országhoz csak jogilag tartozó, valójában szinte teljesen független Dnyeszter Menti Köztársaságból származik. A régió meghatározó cégcsoportja a Sheriff, amelynek tulajdonosai korábbi KGB tisztek, akik máig nem finomítottak sokat a módszereiken. A tulajdonosok remek kapcsolatot ápolnak a Dyeszter Menti Köztársaságot 20 éven át irányító Igor Szmirnovval, a politikai-gazdasági összefonódások pedig sokat segítettek a focicsapaton is, amely az utóbbi 12 moldáv bajnokságból 11-et nyert meg.

A csecsen nép híres arról, hogy a történelem során minden hódítónak meggyűlt velük a baja. A Kaukázus e szegletét ma Oroszország fegyverrel, elnyomással, valamint focival igyekszik kordában tartani. A korábban többször rommá lőtt főváros, Groznij kiscsapata a szovjet korszakban nem vitte semmire, az utóbbi tíz évben azonban magasan szárnyal. 2004-ben megnyerték az orosz kupát, az utóbbi tíz évben pedig többször játszottak az első osztályban, mint a másodikban. A Terek kispadján rgy ideig Ruud Gullit ült, fizetését attól a Ramzan Kadirov klubelnöktől kapja, aki Putyin embereként egyben Csecsenföld vezetője is. Kadirov közismert futballőrült, az utóbbi tíz évben talán nem történt olyan undorító esemény futballpályán, mint a meccs, amin Kadirov vezetésével egy csecsen válogatott csapott össze a brazil öregfiúkkal. Kadirov gólt is szerzett abban a stadionban, ahol néhány évvel korábban a saját apját ölték meg csecsen szeparatista terroristák.

A kongói zsidó kormányzó által patronált, világbajnoki ezüstérmes focicsapat története kicsit úgy hangzik, mint egy Rejtő- vagy Moldova-sztorihoz már túlságosan hihetetlen történet, pedig igaz. A dél-kongói Lubumbashiból származó csapatot az a görög zsidó származású Moïse Katumbi Chapwe karolta fel, aki egyben a környező Katanga állam kormányzója is. A Mazembe 2006 óta ötször nyert kongói bajnokságot, és 2009-ben és 2010-ben az Afrikai Bajnokok Ligáját is sikerült elhódítaniuk. A 2010-es klub-világbajnokságon az elődöntőben a brazil Internacionalt megverték, a döntőben azonban 3:0-ra kikaptak az olasz Intertől. Ez a legnagyobb siker, amit afrikai klubcsapat valaha is elért.