Balszerencse és egy rossz döntés miatt veszett el a két magyar hegymászó

2013 május 22-én a 8586 méter magas Kancsendzsöngán valószínűleg meghalt minden idők legjobb magyar hegymászója, Erőss Zsolt, és az a Kiss Péter, akit mindenki a legjobb fiatal magyar alpinistának tarott. Hozzájuk hasonlóan a hegyek közt halt meg a lengyel Jerzy Kukuczka, az utóbbi 30 év – Reinhold Messner mellett – legjobb hegymászója, és honfitársa Wanda Rutkiewicz, akit minden idők legjobb női mászójának szokás tartani. Mint ahogy mászás közben halt meg Hermann Buhl, az egyetlen ember, akinek két nyolcezer méter feletti hegyet sikerült elsőként meghódítania, valamint hárman az első tíz mászóból, akiknek mind a 14 nyolcezrest sikerült elérni. A másik hét sikereit is tragédiák sora kísérte, kettőjüknek – köztük Messnernek – a saját testvérük halálát is végig kellett nézniük.

Hegymászónak lenni, különösen pedig világklasszis hegymászónak lenni, életveszélyes foglalkozás. Erőss és Kiss halála így nem érhette teljesen váratlanul sem a hegymászás iránt érdeklődőket, sem a két magyar hegymászó hozzátartozóit, és minden bizonnyal ők ketten is tudták, hogy az ő szakmájukban ez benne van a pakliban. Megpróbáltak úgy egyensúlyozni az életveszély határán, hogy élve tudjanak visszatérni a világ legmagasabb csúcsairól, és ez Erőssnek eddig kilencszer sikerült is. A világ harmadik legmagasabb hegyéről azonban, részben a balszerencse, részben a saját rossz döntéseik eredményeként, már nem sikerült élve lejutniuk.

MTI Fotó: Ilka Műhely

Magyarországon a hegymászás soha nem volt népszerű sport, és Erőss felbukkanásáig egyetlen világszínvonalú mászónk sem volt. Nálunk nincs egy sem a magashegyi hegymászás fortélyainak elsajátításához elengedhetetlen kisebb hegyekből, nyilván az sem véletlen, hogy Erőss Csíkszeredán született, közel a Kárpátok csúcsaihoz. A kiváló lengyel, szlovák és szlovén mászóknak a hegy mindig hazai terep volt, így nem meglepő, hogy sikert sikerre halmoztak a Himalájában és mindenhol, ahol komoly hegymászóteljesítményre volt lehetőség.

Erőss 1999-ben mászta meg első nyolcezresét, az ezen a műfajon belül is nehéznek számító Nanga Parbatot, 2002-ben pedig első magyarként feljutott a világ legmagasabb hegye, a Mount Everest tetejére. Ez utóbbi teljesítményéhez még használt oxigént, azóta azonban a "sportszerű", palack nélküli mászással foglalkozik, és így sikerült még nyolc nyolcezrest meghódítania, utolsóként most a Kancsendzsöngát. 2010-ben a Magas-Tátrában egy szerencsétlen balesetben úgy szétroncsolódott a jobb lába, hogy azt térd alatt amputálni kellett. Erőss azonban nem sokkal később már mászott, 2011 tavaszán pedig feljutott a világ negyedik legmagasabb csúcsára, a Kancsendzöngánál csak méterekkel alacsonyabb Lhocéra.

2012-ben megpróbálkozott az Annapurnával, ahol nem járt sikerrel, és fiatal mászótársa, Horváth Tibor ereszkedés közben eltűnt. Valószínűleg egy lavina sodorta el. Erősst ekkor kezdték el azzal vádolni, hogy "hullanak" mellette az emberek, erről azonban szó sem volt, és hegymászó kontextusban ez egyébként is értelmetlen vád. Erőss a legjobb magyar hegymászó volt, és sok fiatal tehetség érezte úgy, hogy mellette tanulhat a legtöbbet a szakmáról. Senki nem kényszerítette őket arra, hogy Erőssel másszanak, és ha valakit, akkor már inkább őket lehet azért hibáztatni, hogy saját utuk kitaposása, a fokozatos fejlődés helyett megpróbálták a legjobbal tartani a lépést.

MTI Fotó: Magyarok a világ nyolcezresein

2013-ban Erőss és Kiss sokáig kiválóan másztak és kiválóan taktikáztak a Kancsendzöngán. Május elején már volt, aki megpróbálta elérni a csúcsot, de sikertelenül fordult vissza. A magyarok azonban türelmesen vártak, és fokozatosan egyre magasabbra jutva igyekeztek akklimatizálódni. Majd amikor a meteorólogusok jó időt jeleztek, egyesítették erőiket a hegyet meghódítani próbáló többi expedícióval, és elindultak a csúcs felé.

Fontos tudni, hogy 2013 májusában a Kancsendzöngán csak igazi hegymászóexpedíciók tartózkodtak. Itt nyoma sem volt a Mount Everestre ma már jellemző cirkusznak, ahol kereskedelmi expedíciók forgalmi dugóban igyekeznek több tízezer dollárt fizető ügyfeleiket néha szó szerint felrángatni a csúcsra. A Kancsendzöngán tartózkodó spanyolok, olaszok, irániak, koreaiak és nepáli serpa segítőik mind megbecsült profik voltak, köztük a hegymászás nagy öregjének számító spanyol Carlos Soriával, aki 74 évesen is tudja a legjobbakkal tartani a lépést.

Az, hogy Erőssékkel nem stimmel valami, már jóval az előtt lehetett sejteni, hogy felértek a csúcsra. A végső támadás előtti utolsó éjszakát a 7600 méteren felállított négyes számú táborban kellett volna tölteniük, azonban nem értek fel idáig, és lejjebb, körülbelül 7250 méteren éjszakáztak. 350 méter különbség pedig ekkora magasságban nagyon sokat számít, több óra plusz mászást jelent.

Erőssék hétfőn, május 20-án ennek ellenére nekiindultak a csúcsnak, ahova csak helyi idő szerint délután hatkor értek fel. Ekkor már nagyjából biztos volt, hogy baj van, és Erősséknek emberfeletti teljesítményre lesz szükségük ahhoz, hogy élve le is jussanak. 24 óra alatt küzdötték le az 1300 méteres szintkülönbséget, és utolsó energiatartalékaikkal már sötétben kellett lejjebb ereszkedniük. Nem is érték el a sátrakat, végül valahol 8300 körül éjszakáztak, sátor, hálózsák, és ekkor már minden bizonnyal víz nélkül, ami ebben a magasságban különösen veszélyes.

Egy második éjszakát is a szabadban tölteni ilyen magasságban gyakorlatilag lehetetlen. Erősséknek azonban kedd estére sem sikerült leérniük a sátrakig, ahol legalább egy kicsit pihenhettek volna, és olvaszthattak volna maguknak havat. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi történt velük. Erőss egyik utolsó üzenetében arról beszélt az alaptáborban lévőkkel, hogy Kiss Péter kicsúszott és lezuhant, ami az egyik lehetséges forgatókönyv. A másik az, hogy mindketten végkimerülten megfagytak valahol 8000 méter környékén.

Erőss Zsolt/facebook.com

Alig néhány órája érkeztek meg az első tragikus hírek a Kancsendzöngáról, amikor a magyar internet már tele volt fotelből okoskodó, esetenként kifejezetten gusztustalanul kárörvendő véleményekkel. Erről csak részben tehetett a hagyományosan kegyetlen magyar kommentkultúra, és sokkal inkább az, hogy aki életében nem csinált semmi extrémet vagy embert próbálót, az nem is értheti meg, mit jelent hegymászónak lenni. Semmi gond nincs azzal, ha valaki a kényelmesebb és biztonságosabb életet választja, azzal viszont már igen, ha képtelen elfogadni, hogy más meg nem.

Erőss és Kiss egyaránt abban lelték örömüket, hogy nagyon veszélyes dolgokat csináltak, olyan kemény feladatokat vállalva, amikre csak tényleg nagyon kevesen képesek. Szellemileg-fizikailag a végkimerülés közelében azonban nehéz jó döntéseket hozni, és hegymászóként egy rossz választás életekbe kerülhet. Erőssék most abban hibáztak, hogy szemben például a már említett Carlos Soriával, nem fordultak vissza időben. Nem akartak lemondani a csúcsról, és a sikerért azt a rizikót is vállalták, hogy 24 óra mászás után, vak sötétben kelljen leereszkedniük. Ezzel gyakorlatilag a szerencse kezébe tették a sorsukat: döntésük egyáltalán nem példátlan a modern hegymászás történetében, de az ilyen éjszakai ereszkedéseknek és szabadban éjszakázásoknak nagyon gyakran végzetes a kimenetele. Sajnos most így járt Erőss Zsolt és Kiss Péter is.