• A török nagyvárosokban zajló tömegtüntetések folytatódnak, és mi meg még mindig nem tettünk le arról, hogy megértsük, mi történik ott.
• Meséltek nekünk már magyar szemtanúk, beszámolt már részletesen egy török résztvevő, és megnéztük közelebből ki is a főellenségnek kikiáltott Erdogan.
• Most pedig Egeresi Zoltánnal beszélgettünk, aki a Corvinus Egyetem doktori programjában és a Közpolitikai Kutatások Intézetében kutatja a régiót.
• És aki szerint korai lenne társadalmi átalakulásokról beszélni. Amíg a gazdaság jól teljesít, Erdogánnak nincs félnivalója.

Az első amit meg kell fejteni, hogy miért éppen most alakultak ki ekkora tömegtüntetések.

Kormányellenes tüntetések korábban is rendszeresen voltak, ráadásul ezeket sokszor hasonló vehemenciával verte szét a rendőrség.

Hogy csak a közelmúltból idézzünk fel párat: 2012 decemberében például Erdogan az ankarai egyetemre látogatott, ahol dühösen tiltakozó diákok egy nagyobb csoportja várta. A rohamrendőrök meglehetősen brutálisan, vízágyúval oszlatták a tömeget. Utána volt ugyan egykét szimpátiatüntetés az országban, de a történet nem vert nagyobb viharokat.

Idén május elsején szintén a Taksim térnél voltak összecsapások, a rendőrség akkor megakadályozta, hogy leginkább a (szélső)balról szervezett tömeg bemehessen a térre. Kemény rendőri fellépés, könnygáz, vízágyú, sérültek akkor is.

Csak míg ezt ismert ellenzéki mozgalmak szervezték, és sokszor maguk a tüntetők is meglehetősen agresszívan léptek fel, addig most a rendőrség védtelen, békés tüntetőkre támadt. Egeresei szerint ez sokaknál jelenthette a korábban hiányzó szikrát.

Ugyanakkor szerinte szó nincs arról, hogy most valami össznemzeti kormányellenes tiltakozás zajlana a török nagyvárosok utcáin. Az igaz, hogy a tüntetéseknek nincs szervezője, és egyelőre egyik ellenzéki párt sem tudott történések élére állni, de a feszültséget kirajzoló ideológiai törésvonal világosan látszik. És természetesen történeti okai vannak.

Hogy érthető legyen, kik és miért vannak most az utcán, Egeresei szerint is Mustafa Kemal Atatürk hatalomra jutásáig kell visszamenni. Az oszmán birodalomból egy katonai diktatúra formájában modern, szekuláris nemzetállamot kiépítő Atatürk intézkedései nyomán kettészakadt a társadalom.

Egyrészt egy városi szekuláris elitre, aminek a hatalmát a hadsereg és a bürokrácia tartotta fenn, másrészt a vidéki, tradicionális muszlim lakosságra.

Az ötvenes évektől, amióta vannak szabad választások az országban, ezek a társadalmi különbségek egyre jobban felértékelődtek a politikai életben. Éppen a demográfiai különbségek miatt tudott a legtöbbször jobbközép kormány hatalomra kerülni, mivel a kampányban ügyesen játszották ki a "mecset+gyár" kártyát, azaz egyszerre ígérték a vidék modernizációját és rezonáltak érzékenyen a vidék vallásosságára.

A helyzetet tovább kuszálta a hidegháború éleződése. Törökországban sosem volt szocializmus, de mivel a Szovjetunió a szomszédban volt, az országban meglehetősen elterjedt egy idealista-kommunista irány. A klasszikus bal-jobb törésvonal idővel áttevődött az utcákra is, a hetvenes években rendszeresek voltak a véres összetűzések és tömegtüntetések. A fokozatosan a polgárháború felé sodródó országban végül a hadsereg lépett közbe, 1980-ban puccsal ragadták magukhoz a hatalmat, és elkezdtek rendet tenni. Szintén a hidegháborús évtizedekben kezdődött a baloldal és a szekuláris-kemalista politikai erők közeledése, amely 2002, az AKP hatalomra kerülése után egyre határozottabb tömböt alkotott a konzervatív-iszlamista erőkkel szemben.

1980 után a rendrakás fontos eleme volt, hogy megpróbálták a társadalom súlyos átpolitizáltságát mérsékelni, például a vallás előtérbe engedésével. Ennek lett eredménye, hogy a kilencvenes évekre megerősödött az iszlamista párt, 1997-ben pedig meg is nyerték a választásokat. Ekkor azonban megint közbelépett a hadsereg: a szekularizált nemzetállamban hívő tábornokok elmozdították Necmettin Erbakan kormányfőt. A párt bukása után kettészakadt, mérsékelt szárnyából lett a ma is kormányzó Igazság és Felemelkedés pártja (AKP).

Az AKP-nek többször is szerencséje volt. Például a 2001-es válsággal, amivel akkor a négypárti koalíció sem tudott rendesen megküzdeni az IMF segítsége nélkül. Bosszúból a választók a 2002-es választásokon egyik pártot sem szavazták vissza a parlamentbe, Bejutott viszont az AKP, a szavazatok 34 százalékát megszerezve. Ráadásul mivel Törökországban 10 százalék a parlamenti küszöb,

a választáson szavazók 45 százaléka olyan pártra voksolt, ami végül be se jutott a parlamentbe, az AKP pedig kétharmaddal alakíthatott kormányt.

Bár a párt sosem tudta levetni iszlamista gyökereit, az első ciklusukban nagyon óvatosak voltak. Joggal, mivel mind a hadsereg, mind az alkotmánybíróság ugrott volna egy nyíltan iszlamista pártra. Az AKP tagjai magukat "muszlim demokratáknak" nevezték, és egy bevett, jobbközép retorikát vettek elő.

Az elmúlt évtizedben viszont alapvetően változott meg a párt helyzete. Ezt főleg az óriási gazdasági növekedésnek köszönhették. A klasszikus neoliberális gazdaságpolitikát teljesen csúcsra pörgették, ömlenek a beruházások az országba, folyamatosan nő a GDP, az utóbbi időben pedig már szociálpolitikai korrekciókra is volt lehetősége a kormánynak. Például otthonteremtési program indult, tavaly szeptembertől pedig ingyenes a felsőoktatás.

A nagyarányú, 2007-es győzelem után a párt vezetői egye magabiztosabban láthatták a helyzetüket. Az utolsó komoly veszély 2008-ban leselkedett a pártra, amikor a legfőbb ügyész megpróbálta betiltani az AKP-t. Ez azonban az alkotmánybíróságról lepattant,

és nehéz is lett volna elmagyarázni, hogy mire fel tiltanak be egy pártot, amire az országban élők fele szavazott.

2008 óta egymást érik a párt hatalmát bebetonozó változások: a hadsereg vezetőinek egy részét leszerelték, többek ellen eljárások indultak összeesküvés vádjával, átalakították az alkotmánybíróság működését, és állítólag Törökországban több újságíró ül börtönben, mint Kínában.

Ezzel párhuzamosan folytatódik a társadalom lassú iszlamizálása: egyre több a fejkendős nő,hordása ma nyílt politikai állásfoglalásnak is számít. Pár éve lehetővé vált a fejkendő hordása az állami egyetemeken. Tavaly pedig például elindult az első fejkendős sorozat a tévében. Ebbe az áramlatba tartozik a mostani tüntetések kapcsán is sokszor emlegetett alkoholtörvény is.

Az utcákon most főleg egyetemisták és városi fiatalok vannak. De ez nem is meglepő, a török egyetemek többségében a kemalista-szekuláris mozgalmak a népszerűek. Ráadásul ez pontosan az a csoport, amelyik könnyen szerveződik, jól mobilizál, és a baloldali hagyományban amúgy is mindig benne volt, hogy az utcán tiltakozzanak. De közel sem teszik ki a társadalom "másik ötven százalékát".

A tiltakozásokat a pártok közül eddig leginkább a legnagyobb ellenzéki párt, a balközép-kemalista Köztársasági Néppárt próbálta meglovagolni, több képviselője keveredett is már utcai verekedésbe. És bár a tiltakozók között is alighanem ez számít a legnépszerűbb pártnak, a döntő többség nem egy pártot képviselve tüntet. Viszont nincsenek kinn az utcákon szervezett formában a kurdok, akik nem szeretnék ezzel kisiklatni az épp sínen lévő béketárgyalást, és szintén nincsenek kinn az Edorgan-kormánnyal szemben szintén kritikus szélsőséges iszlamista párt hívei sem.

A szakszervezetek belépése még új színt hozhat az eseményekbe, de az nem látszik, hogy miért lenne ebből nagyobb, össztársadalmi felháborodás. Egeresi szerint amíg kitart a gazdasági növekedés, addig nem lesz bajban az AKP. Igaz ugyan, hogy a neoliberális gazdasági modell miatt nőttek a társadalmi különbségek, de közben olyan mértékű a fejlődés az országban, hogy ez még nem éleződött ki igazán.

Egeresi szerint a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy pár hét után kifulladnak majd a tüntetések. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, valami olyan mértékű botrány kéne, ami az eddig meg nem szólított rétegeket és az AKP saját szavazóit is az utcára vinné. Mondjuk ha a rendőrség a tömegbe lőne. De ennek szinte semmi valószínűsége. A forrófejűségéről híres Erdogan éppen jókor utazott el Tunéziába, az otthon maradt vezetők pedig igyekeznek megnyugtatni a közvéleményt. És miközben több tucatnyi városban zajlanak már tüntetések, az Atatürk előtti világban ragadt török vidékre még egyáltalán nem ért el a felháborodáshullám.

Az AKP vezetőinek is az a fő érve a tüntetőkkel szemben, hogy jövőre úgyis helyhatósági választások jönnek, 2015-ben pedig parlamentiek, ha valakinek nem tetszik a kormány, hát váltsa le ott. Addig azonban még hátravan pár kritikus kormányzati lépés, melyek érdemben alakíthatják majd a közhangulatot. Bár jelentős csúszással, de zajlik az alkotmányozás. És bár eddig kevés biztos információ szivárgott ki az alkotmánytervezetről, azt már lehet tudni, hogy „iszlamista” alkotmány lesz a végeredmény, amit legvalószínűbben majd a kurd képviselők támogatásával fogadhat el a parlament. Az alkotmánnyal pedig jöhetne az elnöki rendszer is, ami révén Erdogán az ország élén maradhatna utolsó, harmadik miniszterelnöki ciklusának lejárta után is.

Ezek mind olyan lépések, melyeket még a saját híveinek is el kell adjon az AKP. Egeresi szerint korábban éppen abban volt erős Erdogan és pártja, hogy hasonló helyzetekben nagyon jól kommunikáltak és alakították a közhangulatot, a Gezi parknál elszabadult rendőrségi intézkedés volt az első eset, amikor tényleg kicsúszott a kezükből az irányítás. Ha a közeljövőben nem követnek el hasonló meggondolatlanságot, akkor a legtöbb jel arra mutat, hogy egyelőre vissza fogják tudni terelni az indulatokat az utcákról.