"Megvan, víz alatti villamos!" - mondta az egyik kamasz a másiknak vasárnap délután a Kossuth teret körülzáró kordonok között szlalomozva. Néhány száz méterre északra, a Jászai Mari téri McDonald's-ban a pultosok elkeseredettebben küzdöttek az őket ostromlókkal, mint a Duna túloldalán, a Battyhány téren homokzsákokat pakoló, csendes és lelkes tömeg. "Elfogyott a fagylalt, aki fagylaltot akar venni, kérem álljon ki a sorokból!" - kiabálta az egyik kasszás. A gyorsétterem vécéje talán az egyetlen hely az egész belvárosi Duna-szakaszon, ahol ingyen és fogyasztás nélkül lehet dolgot végezni, a sor pedig ennek megfelelően kígyózik előtte.

A múlt heti tavasz, és a jövő hétre ígért ősz közé beékelődött néhány órányi nyár pont arra a vasárnap délutánra esett, amikor az évszázad árvize tetőzni kezdett Budapesten. Az ár ezreket vonzott Budapest belvárosába, a nagyvárosi özönvizet vidékről is sokan jöttek megnézni. "Szerintem azon a hídon menjünk át!" - mutatott határozottan egy természeti katasztrófához túlságosan diszkósnak öltözött lány a Lánchídra.

Hogy milyen sokan vannak kint az utcán, legjobban éppen a Lánchídtól északra, a pesti oldalon érezhető. A Széchenyi rakpartnak ez a szakasza mindig a budapesti belváros leghalottabb része, hiába van az egyik végén a Parlament, a másikon pedig egy rakás luxusszálloda, mind a bennszülöttek, mind a turisták kikerülik. Az árvíz vasárnapján viszont még ez a szakasz is megtelt élettel. A Lánchíd pesti hídfője alatti alagútban magasan áll a víz, a 2-es villamos nem tud átmenni rajta, így a sínek közt egészen a Kossuth térig fényképezkedő katasztrófaturisták szökdécselnek csak.

A vurstlihangulat a Lánchídtól délre a legerősebb. A Dunakorzón érthetetlen módon még vasárnap délután sem jelentek meg a perecárusok, így csak a fixen ide települt, alkoholmentes mojitót áruló bódé előtt kanyargott sor. "Én voltam a Szent Péter-téren, de ennyi fotós ott sem volt" - jegyezte meg családjának egy világlátott férj és apa. A fotósok kedvenc témája itt a Vigadó téri hajóállomás, aminek délután fél háromkor már csak a teteje és a cégére látszott ki a Dunából. Az ezzel szemben található korlátdarabnál sorba kellett állni a kattintás lehetőségéért.

Ehhez hasonló tömegjelenetek csak ott voltak, ahol a felsőről az alsó rakpartra lekanyarodó utak beleereszkednek a vízbe. Szemben egy földrengéssel vagy tűzvésszel, az árvíz olyan természeti katasztrófa, aminek van barátságos oldala is. Ezt leginkább ezeken a pontokon lehetett érezni, ahol fagylaltozó családapák próbálták ordibálással megakadályozni, hogy viháncolva tapicskoló gyermekeik térdmagasságnál mélyebben gázoljanak a folyóba. A Szabadság híd pesti oldalánál egy rakás holland egyetemista is a vízben ácsorgott, érezhetően képtelenek voltak betelni a látvánnyal.

Nemcsak ezeknél a lehajtóknál volt nyilvánvaló, hogy az árvizi turistáskodásnak kezdenek kialakulni az íratlan szabályai. Ezek közül a legfontosabb egyértelműen a homokzsákok szemrevételezése. Rájuk lépni bunkóság, lábujjheggyel megkocogtatni viszont kötelező a helyenként alig arasznyi magasságú gátacskákat. Csak abban nincs egyetértés, hogy mennyire illik megbámulni, fotózni és videózni azokat az önkénteseket, akik szemben a bámészkodókkal, tényleg tesznek is valamit a város védelméért.

Belőlük a budai oldalon százszor annyi volt, mint Pesten. Normális vízállásnál ez fel sem tűnik, de így a kilenc méteres mélység felé vészesen közeledve már jól látszott, hogy a Duna jobb partján alacsonyabbra van felépítve a part, mint a balon. A Batthyány tér környékén vasárnap délután érte el a víz az úttest szintjét, és azonnal el is kezdett átszivárogni a korlát kövei közötti réseken. Nemcsak a Bem rakparton, de még a Fő utcában is épültek védvonalak, több pince lejáratát védte néhány sor magas homokzsák-fal.

A Bem József téren megfeszített munka folyt, a kamionokról lepakolt honokzsákok több tucat ember kezén átmenve értek él céljukba. Itt olyan fegyelmezetten zajlott a munka és annyi rendőr akadályozta meg, hogy a turisták ezen a szakaszon a rakparton korzózzanak, hogy kevesebben mertek fényképezni. Az Erzsébet hídnál, ahol valamivel magasabb a part, és a feszültség helyett megint csak laza ámuldozás volt a levegőben, már mindenki felbátorodott.

A közvetlenül a híd alatt emelt homokzsák-fal tetején egy köpcös, munkaruhás férfi éppen egy szivattyút indított be. Körülötte félkörben állt húsz-huszonöt ember, akiknek legalább a fele valamilyen eszközzel meg is örökítette az őrületesen izgalmas eseményt. Teljesen elállták a bicikliutat, de ez nem zavart senkit, mivel a helyszínre érkező bringások maguktól is megálltak bámulni és fotózkodni. A szivattyús férfi sajnos teátrális meghajlás nélkül ballagott el a Platán söröző felé.

Az ár egyébként nem a Lánc-, hanem a Margit hídról a leglátványosabb. Budapest máskor is innét néz ki a legjobban, de most a Parlament és a Vár csak másodrangú díszletek voltak az főszereplő két oldalán. Nagymennyiségű, mozgó víz bámulása mindig hipnotikus hatású, nem véletlenül lettek a vízesések a világon mindenhol kiemelt turistalátványosságok, és így van ez az itt dél felé, elegáns ívben kanyarodó, több száz méter széles folyóval is. A híd pilléreinél kavargó hatalmas örvények közepén a lyuk akkora volt, mint egy kávéházi asztal.

A 444 már írt arról, hogy az árvíz milyen jó hangulatot csinált Budapesten. Talán nem is az az igazán meglepő, hogy élnek itt életvidám emberek, hanem hogy minden idők legnagyobb budapesti árvize semmiféle olyan sopánkodást nem váltott ki, amit egy tűzvész vagy egy földrengés hozott volna. Erről persze részben az tehet, hogy vasárnap estig nagy baj nem történt a városban, de talán az is, hogy lehetetlen haragudni Európa második legnagyobb folyójára, ami időnként bizony megduzzad. Egy folyópartra épített városban nem is lenne szabad természeti katasztrófáról beszélni árvíz idején: ez egyszerűen csak a természet.