Biciklivel járok be a Bem mozi felett lévő irodába. A Lónyay utcából szinte végig bicikliúton tekerek egészen a Margit híd budai hídfőig. Itt általában a zebrán még szabálytalanul áthajtok, majd a járdán is szabálytalanul tekerek még kettőt, lepattanok a bringáról, és már bent is vagyok a munkahelyemen.

Magától értetődően mindenki rühelli a járdán biciklizőket. Én is. Nagyon ritkán megyek fel a gyalogosok helyére, ilyenkor is csak azért, mert korlát választja el az utat a járdától, és a forgalomban tényleg nehéz hirtelen lepattanni a nyeregből, biciklistül átpattanni a korláton. És egyébként is összesen tíz másodpercet tartózkodom a járókelők között. Ettől még persze szemétség. Annyival ellensúlyozom a tahóságomat, hogy nem előzgetek, és főleg senkit nem csöngetek le az útról, sőt a fékemet sem kattogtatom agresszíven. Szépen csorgok a gyalogosok mögött. Tudom, hol a helyem. És nem kizárólag azért nem tolom a bringámat, mert lusta vagyok leszállni, hanem azért sem, mert akkor meg kétszer akkora helyet foglalnék el. Az meg kinek lenne jó?

Na de a mai napon a civil kurázsi és a házmesterország speciális találkozásából született izgalmas konfliktus: Miután átcsorogtam a zebrán, és már épp megérkeztem volna az iroda kapujához, a buszmegállóban álló hatvan körüli kommunistanyilas arckifejezésű úr a portástáskájából előkapott egy kék sniccert, sebesen kitolta a pengét, és hadonászva elém ugrott.

• Takarodj vissza az útra!
• Nem megyek vissza az útra, mert a maga háta mögött dolgozom.
• Nem érdekel. Elegem van.
• És mit fog tenni? Megkésel egy sniccerrel?
• Az is lehet. Az viszont biztos, hogy innen nem mész tovább biciklivel. És ki-be tologatta a sniccer pengéjét, felváltva fenyegetve vele a májamat és a biciklim kerekét.
• Jó, én akkor sem megyek vissza az útra – feszültem be, mint egy agresszív gimnazista.

A buszmegállóban álló emberek néma megrökönyödéssel húzódtak el a közelünkből. Látszólag patthelyzet alakult ki, mikor bedobtam hogy:

• Hívjon rendőrt, de engem akkor sem fog késsel az útra kényszeríteni.
• Jó, hívok, de ez magának sokba fog kerülni. Előkotorta a telefonját, miközben a pengét továbbra is nekem szegezte, majd tárcsázás előtt rápillantott a fegyverére, és úgy tűnt meggondolta magát. Inkább nem hívott rendőrt.

Kihasználtam a pillanatnyi elbizonytalanodást. Ordítottam egy emlékeim szerint félelmeteset, ráálltam a pedálra, és elhajtottam az elbizonytalanodott útonálló mellett, aki még utánam suhintott egyet.

Bejutottam az irodába, felhívtam Bella asszonyt, jeleztem, hogy még mindig élek, és eddig a mai napom is nagyon rendben van.