Tényleg a férfiakkal való egyenlőségre vágynak a nők? A TIME magazin publicistája szerint sokkal inkább az a helyzet, hogy a nőmozgalmárok csak szeretnék azt, hogy a nők egyenlőek akarjanak lenni a férfiakkal. A valóság ezzel szemben az, hogy a nemek közötti egyenlőség nemcsak hogy fikció, de sok tekintetben éppenhogy ellentétes azzal, amitől a nők boldogabbnak éreznék magukat.

Abban az országban, ahol az antidiszkriminációs törvényeket hoztak és szinte minden eszközzel igyekeztek megteremteni az egyenlőséget férfiak és nők között, továbbra is meglehetősen nagy (23%) a férfiak és nők bére közötti különbség. A nőies és a férfias szakmák és karrierutak alig mutatnak változást a néhány évtizeddel ezelőttiekhez képest. A legtöbb amerikai nő továbbra is titkárnőként, pénztárosként, tanárként és ápolónőként dolgozik. Abban az országban, ahol megkérdőjelezhetetlen a dolgozó anyák megbecsülése, a nők jelentős része (22%) továbbra is inkább otthon maradna és elsősorban a családjának élne – ha tehetné. Arról nem is szólva, hogy demokrata körökben komoly az elhatározás, hogy változtatni kellene már végre azon a már szinte botrányos helyzeten, hogy az USA-ban alig két hét az államilag garantált (fizetetlen) szülési szabadság. Igen, vannak feministák, akik szerint ez a a gyakorlat kifejezetten nőellenes.

Mi is úgy látjuk, hogy a nők is sokkal inkább vágynak rugalmas munkahelyre, méltányosságra, elismerésre és - zúg a kisgyermekes anyák kórusa - több alvásra, szabadidőre, mint arra, hogy az élet minden területén egyenlőnek kezeljék őket a férfiakkal. Az 50-50 százalékos cél, az „igazán egyenlő világ” – ahogy az elmúlt hónapok sikerkönyvének írója, a facebookos Sheryl Sandberg fogalmaz, szinte semmilyen kapcsolatban nem áll a valósággal. Nem teljesítené be a nők (és a férfiak) tömegeinek vágyait és ambícióit az, ha felerészben nőkből állnának a cégek és az ország vezető testületei, és minden jól fizető és hatalmat jelentő szakmában hasonlóak lennének a nemi arányok, miközben a férfiak és nők egyenlő mértékben vennének részt a házimunkában és a gyermeknevelésben. Ez a társadalmi cél csak akadémikusok, bürokraták vagy radikális feministák fejében létezik.

Tetszik vagy sem, a nők többsége inkább szeretne családbarát foglalkoztatást, mint nagyívű karriert hatalmas fizetéssel, és továbbra is szívesebben foglalkoznak gyerekekkel, mint reáltudományokkal. Sok nő jobban szeret a házimunkával bíbelődni, és a lakásban tenni-venni, mint versengeni, irányítani és óriási felelősséget vállalni. A női vezetők és tudósok - kevés kivétellel - mindenhol szembesülnek azzal, hogy választaniuk kell a családjuk és a szakmai karrierjük között.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a nők többsége ne akarna fizetett munkát végezni a családalapítás után. Az anyák - különösen azok, akik sok évig koptatták az iskolapadokat - egyformán fontosnak tartják a szakmai és a magánéletüket. Mindkettőt akarják, bár nem feltétlenül egyszerre és egyidőben. Hosszabb távon valamilyen rugalmas egyensúlyt szeretnének kialakítani a munkájuk és a magánéletük között. A leginkább nőbarát skandináv társadalmakban dolgoznak a nők a legnagyobb arányban részmunkaidőben, miközben ott is többnyire az anyák maradnak otthon a csecsemőkkel, kisgyerekekkel.

Az esélyegyenlőség fontos cél, de egyáltalán nem úgy fest, hogy tömegigény lenne a patikamérlegen számított egyenlőségre. Az átlagember vágya sokkal inkább az egyensúly, a rugalmasság és a választás lehetősége lenne. Sajnos a legtöbbek számára ez is szinte elérhetetlen vágyálom marad.