• Alfonso Cuarón új filmje a legjobb űrgiccs.
• De így sem lett olyan jó, mint Az ember gyermeke.
• Viszont szó szerint a semmiből megérkezett az új Ellen Ripley.

A Gravitációban egy rosszul sikerült orosz műholdkilövés után, a pályájukat keresztező űrtörmelék miatt kell két amerikai űrhajósnak (illetve háromnak, de az amúgy is arc nélküli harmadik fejét hamar átviszi egy darab űrtörmelék) az űrben lebegve kitalálnia valamit, hogy túlélje a balesetet, mielőtt megfagy, elég, belehal a sugárzásba, vagy újra le nem csap a másfél óránkénti menetrendszerű űrtörmelék-támadás. Az elején Houstonnak (Ed Harris hangja) még van pár perce, utána minden kapcsolat megszakad, így Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) magukra maradnak.

Ennél már nem lesz jobb

James Cameron azt mondta, hogy a Gravitáció az eddigi legjobb űrfilm, és ahogy azt vártam, igaza is lett. Ha valaha volt értelme a 3D szemüvegnek, akkor az most van. Minden keringés, pörgés, odaütődés, siklás valóságosnak tűnik, még akkor is, ha közben tele van a film hihetetlenül szerencsés megmenekülésekkel. De nemcsak a tűz és a vízcseppek lebegése, hanem az elektronikus zajok, a lélegzés hangja is nagyon el lettek találva. Mégis az a csúcspont, amikor az orosz űrállomás hangtalanul hullik elképesztően gyorsan darabokra, és az önmagában is elég hatásos ahhoz, hogy onnantól kritika nélkül lehessen elfogadni az amúgy ezer sebből vérző történetet.

Egyre keményebb

Tartottam attól, hogy a film Sandra Bullockon fog megcsúszni, aki a PR szerint igazi űrhajóst faggatva készült a szerepre. Ugyan amikor hangosan beszél magához, minden képzeletet felülmúlóan folyik a nyál, ennek – meg persze az elburjánzó szépészeti beavatkozások miatt egyre kifejezéstelenebb arca – ellenére is nagyon jól játszik. Itt ő az, aki Cuarón korábbi filmjében Clive Owen volt: csak dolgozgat a csendes űrben távol mindenkitől, és siratja a lányát. A baleset után viszont (ahogy Julianne Moore Az ember gyermekében), George Clooney ad neki esélyt és célt a túlélésre.

Aztán minden egyes problémát felvált egy újabb, a főhős pedig fokozatosan olyan kemény lesz, mint Sigourney Weaver az Alienben, pedig ebben tényleg nincs semmi élet az űrben, sőt, amikor kiderül, hogy az űrhajójukban mindenki meghalt, egy Ripley-re nagyon hasonlító holttest úszik a túlélők arca elé.

Menekülés a semmiből

Mivel a filmben láthatóak amerikai, orosz és kínai űrhajók is, olyan, mintha egy amerikai-szovjet-kínai koprodukcióban készült színes tudományos-fantasztikus film lenne, bár akkor az első igazán látványos jelenet is így nézne ki egy Junosztyon:

De Cuarónnak még a semmi közepén is sikerült a fényekkel és a színekkel ahhoz hasonlóan kihalt, menekülésre ösztönző környezetet kialakítani, mint amilyen Az ember gyermekében volt a diktatórikus Nagy-Britannia. Az a film mindent összevetve komplexebb volt, és a szándékosan buta társadalomkritikájával többet is nyújtott, de a Gravitációban is van annyi, hogy sokaknak az ősz filmje legyen.

Versenylebegés az idővel

A film közben egyre fogy az idő és a lehetőségek, és a feszültség növekedésével egyre több a giccses kiszólás (plusz még egy izgalmasan induló, de nyálassá váló álomjelenet is belekerült), a végére pedig eljut valami buddhista megváltásszerűségig a halál elfogadásával, megtisztulással, újjászületéssel és mindennel együtt, ami csak kell. De a sok akció és a tökéletes látvány ezért is kárpótol.

Ahogy a férfi és a nő kábelekbe kapaszkodva, jetpackkel, poroltóval vagy eszköz nélkül lebeg az űrben, időről időre feltűnik mögöttük néhány ismerős táj (például Texas, az északi sarkkör vagy a Gangesz), jelezve, hogy az igazság ideát van. És konkrétan is kimondják, hogy el lehet bújni a világ elől a biztonságos nihilbe, de amikor a semmi közepén is úgy néz ki végül, hogy lassan megdöglesz, akkor a kisbabasírás és a kutyaugatás is elég az élethez.

Látvány (10/10) + történet (6/10) = 8/10