• Múlt hét végén tartották Namurban, Vallónia fővárosában a KIKK digitális média fesztivált.
• Ezen a kreatív és digitális technológiák legújabb és legeszementebb újításait mutatják be fejlesztők.
• Vendégszerzőnk, Márkus Benjamin számol be a fesztiválról.
• Az összes linkre érdemes rákattintani!

A fesztivál programjának gerincét a világ minden tájáról érkező aktivisták, művészek, dizájnerek, építészek által tartott előadássorozat adta, e mellé pedig különböző workshopok, vetítések társultak. Az esemény helyszíne az elképesztően luxy namuri királyi színház.

A fesztivált most rendezték meg harmadszor, és a vallon regionális kulturális alapból finanszírozzák, így a részvétel teljesen ingyenes, a fókuszban pedig a kreatív és digitális technológiák metszéspontja áll, azok minden potenciáljával és ellentmondásosságával együtt.

A nyitóelőadását Étienne Mienur, egy kis párizsi könyvkiadó és kreatív stúdió, a Les éditions volumiques vezetője tartotta. A  digitális és a kézzel fogható média összeházasításával, valamint a digitális termékek (appok, weboldalak) fizikai valóságra való kiterjesztésével kísérleteznek.

Sértődékeny könyvek

Egyik kutatási irányuk a hagyományos, papír alapú könyvek interaktívvá, környezet-érzékennyé tétele: a „The Book that wanted to be a Video Game” című okoskönyvük többek között érzékeli, hogy hol van, milyen irányban tartják, milyen gyorsan lapozzák vagy hogy milyen a hőmérséklet körülötte. Ezek függvényében aztán változatosan, sokszor meglehetősen kiszámíthatatlanul viselkedik, például túl lassú lapozásnál megsértődik, és hosszú ideig nem hajlandó semmilyen aktivitást mutatni.

Külön viccként még egy alkoholszintmérőt is építettek a könyvbe Mineurék: ha az ember színjózanon próbálja használni, a könyv egyszerűen nem működik. Mineur egyébként előadásában elmondta, hogy a Harry Potter sorozatból szerzett inspirációt.

A stúdió másik fókuszát a okostelefonappok jelentik: ezek digitális, kétdimenziós világát egy speciális, ezüsttartalmú festék révén képesek három dimenziós, a készülék képernyőjére helyezhető bábukkal összekapcsolni. Mineur szerint a technika, amit egyébként a világon először ők fejlesztettek ki, azért is nagyon izgalmas, mert a gyerekek számára lehetőséget nyújt a tableten vagy okostelefonon olvasott képeskönyvvel való interakcióra, vagy a mesék szereplőit szimbolizáló bábuk révén a történeteknek a való világban történő továbbjátszására és alakítására.

A kiadó-stúdió weboldala, egy rakás egyéb szemet gyönyörködtető projekttel.

Paolo Cirio olasz származású, New Yorkban dolgozó művész és aktivista „információ-szobrászattal” foglalkozik: az információt, a nagy tömegű adatot használja alapanyagként. Az életünk minden területét lefedő, féllegális vagy akár illegális módszerekkel, viszonylag könnyen megszerezhető adattömeget manipulálja.

Cirio egy 2011-es munkájában egy algoritmussal egymillió Facebook-felhasználó publikus adatait szerezte meg, majd rendezte adatbázisba egy sor szempont szerint. Az egyik szempont például a profilképen látható arc által mutatott érzelem volt: Cirio ezt egy idegi hálózatokat utánzó matematikai modellel bányászta ki, meglepően sikeresen. Az adatbázisból aztán egy bizonyos értelemben hamis, másik oldalról nézve viszont nagyon is őszinte társkeresőt készített. A reakció nem maradt el: világszerte számos hírportál beszámolt a projektről, a társkeresőre felkerült júzerek pedig fölháborodottan flame-eltek.

Ami azért különösen vicces, mert a társkereső oldalait a Google algoritmusa nem is listázta, míg az oda feltett információk közül azok eredeti lelőhelyéről, a Facebookról az összes elérhető volt egy egyszerű Google-keresés révén. Cirio is ezen jogosultságok alapján jutott hozzájuk, és amikor a Facebook felelősségre vonta, csak ennyit válaszolt:

I didn’t violate any of your security – because you didn’t have any.

(Nem gyalogoltam bele a magánéletedbe - nem is volt olyanod.)

Legújabb projektjével, a Loophole for All-al még messzebb ment: itt már egyenesen a globális korporatokráciával, illetve annak offshore-lovagjaival akasztott bajszot. A Loophole for All lényege, hogy Cirio a kajmán-szigeteki cégnyilvántartás publikus adatait megszerezve létrehozott egy weboldalt, ahol 99 centért bárki kiállíthat magának egy igazolást, amely szerint egy adott, a Kajmán-szigeteken bejegyzett cégnek ő a tulajdonosa.

Hogy ennek mi értelme van? Első látásra nem sok, hiszen a kiállított bizonylatok nyilvánvalóan hamisak, és semmilyen pénzügyi intézmény nem fogadja el őket. Az akció ennek ellenére elképesztő vihart kavart, többek között beszámolt róla a kajmán-szigeteki állami híradó, Cirio személyesen pedig a szimpla helytelenítéstől az egészen konkrét fenyegetőzésig terjedő reakciókat kapott, főként az egyes cégek valós tulajdonosaitól.

Természetesen ebből a történetből sem hiányzik a triplacsavar: Cirio elmondása szerint nem tart semmilyen jogi következménytől, ehhez ugyanis a cégek gazdáinak fel kéne fedni a Kajmán-szigeteki laza jogi környezet által lehetővé tett anonimitásukat, ami nyilvánvalóan túl nagy ár lenne egy egyszeri művész megregulázásáért. Paolo Cirio munkássága nagyon gazdag, és nagyon érdekes, mindenképpen érdemes ránézni a portfoliójára.

Az amerikai, jelenleg Párizsban élő hacker/aktivista/művész, Evan Roth munkái elsősorban szintén provokativitásukkal tűnnek ki, ám Cirio projektjeivel ellentétben lényegi elemük az egyszerűség, a spontaneitás, a lazaság. Roth alapelve a misuse, vagyis másra használni a tárgyat, mint amire szánták.

Egyik első akciójában az amerikai posta levelezőlapjaiból emelt el egy kupacot, otthon a cég hivatalos színeivel, apró betűkkel rányomtatta, hogy

az amerikai posta nem ismeri el a Bush-adminsztrációt

majd a levelezőlapokat visszacsempészte a legközelebbi posta megfelelő dobozába. A betérő emberek aztán gyanútlanul küldték tovább a meghekkelt levelezőlapokat szeretteiknek, üzletfeleiknek.

Roth attól sem ijed meg, hogy a világ egyik legbefolyásosabb cégéből csináljon hülyét: egy bérelt autóval, egy öntapadós matricával, valamint néhány feketére festett léc és műanyag doboz segítségével elkészítette a világ számos városában jól ismert Google-autók másolatát, majd megrendezett, de nagyon is valóságosnak látszó baleseteket, vagy egyszerűen csak ordenáré hülyeségeket csinált vele.

Evan Roth befutott képzőművész, munkái többek között a New York-i MOMA állandó kiállításában szerepelnek.

Aki kíváncsi Evan Roth egyéb projektjeire, az csak keressen rá, hogy

bad ass mother fucker

Komolyan.

Rajtuk kívül a fesztivál vendége volt a New York-i illusztrátor, dizájner és art director, Jessica Walsh is, a sokrésztvevős performanszairól ismert angol urbanista, Usman Haque, valamint a Disney kutató-fejlesztő részlegének vezetője, Ivan Poupyrev. A fesztivál jellegéből adódóan persze bőven tele volt a legvadabb interaktív technológiák villogtatásával, de ezek közül is messze kiemelkedett a Poupyrev laborja által kifejlesztett REVEL.

Az egyik legalapvetőbb elektromos jelenségre, az elektrosztatikus vonzásra épülő REVEL lényege, hogy bármilyen felületet képes egy mesterséges, töltött réteggel ellátni, majd ezt a mintázatot más tárgyak vonzására vagy taszítására felhasználni.

A technológia eredetileg virtuális textúrák létrehozását célozta, de ennél messzebb mutat. A töltött, kölcsönható felület ugyanis lehet valamilyen emberi testrészen is, és ez lehetővé teszi például a következő, elsőre teljesen eszementen hangzó felhasználást: vegyünk egy hangmintát, konvertáljuk töltésmintázattá, majd ezt rétegezzük egy emberi ujjra. Ha az ujj tulajdonosa a kezét egy másik ember füléhez teszi, az a töltésmintázat szerint mozgásba jön, és hangot kelt.

Igen, az eredetileg lekódolt hangot.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a mindenképpen átfedő, de mégis eltérő területekről érkező előadók mondanivalójában mik voltak a visszatérő elemek.

Az egyik központi motívum az empowerment volt, erről Evan Roth és Usman Haque is többször beszélt. Számukra ez az egyébként nyilvánvalóan igen általános fogalom a digitális technológiák ma tipikusan passzív júzereinek átalakulását jelenti aktív, hangjukat hallató, kísérletező, adatokat nem csak szolgáltató, hanem hasznosító emberekké.

A másik dolog, amit valamiért mind Usman Haque, mind Ivan Poupyrev fontosnak tartott előadása közben elmondani magáról, ez volt:

Nem vagyok hippi.

---
A cikket Márkus Benjámin írta.