Az összeesküvés-elméletekben az a legjobb, hogy hat éven felül senkit nem érdekel, igazak-e vagy sem. A  jó összeesküvés-elmélet közelebb áll a szépirodalomhoz, mint a száraz tényfeltáró újságíráshoz: nem az számít, hogy valami megtörtént-e (értsd: igaz-e), hanem hogy a valós szereplőkből, a valós helyszínekből, a valós történésekből képes-e olyan sztori előállni, ami kézenfekvőnek, logikusnak tűnik, és olyan jól hangzik, hogy akár meg is történhetett volna. Sőt, jobban hangzik, mint ahogy feltehetően megtörtént.

A jó összeesküvés-elméletekbe beleborzong az ember: Úristen, tényleg a nácik tették el a láb alól Kennedyt? Úristen, tényleg a Bilderberg csoport finanszírozza az amerikai lehallgatógépezetet? Úristen, tényleg a Moszad bízta meg Fenyő Jánost azzal, hogy médiabirodalmat építsen Magyarországon? Úristen, tényleg a zsidók?

Egy összeesküvés-elméletekről szóló könyvvel szemben támasztott egyetlen elvárás tehát az, hogy sikerül-e az olvasójában kiváltania az Úristen effektet.

Szóval sikerül  a Tiboru néven ismert ősfórumozó és ősblogger, Tóth Tibor frissen megjelent Konteó 1 című gyűjteményes kötetének kiváltania az Úristen effektet?

Nem sikerül.

Pedig  nem rossz próbálkozás. A kötetben közölt harminc konteó között vannak jól ismertek, mint a JFK-gyilkosság, a roswelli ufó vagy a Bermuda-háromszög rejtélye, de vannak kevésbé ismertek, mint a máig megfejtetlen Voynich-kézirat vagy Elbert János rejtélyes halála. Mindegyikről elméletek sokasága született, és szinte mindegyiknek a végén ott a Moszad, vagy úgy általában a zsidók, ami minden rendes összeesküvés-elmélet lehető legkézenfekvőbb feloldása. Izrael elég ismeretlen ahhoz, hogy bármilyen gonoszságot fel lehessen tételezni róla.

Háború és békéből haiku

Tiboru hatalmas munkát végzett, és tíz-húsz oldalban sikerült is mindegyik konteót összefoglalnia úgy, hogy az alapok meglegyenek. Igaz, sokszor lehetetlennek tűnik a feladat: a  Kennedy-gyilkosságról az elmúlt ötven évben valószínűleg több könyv született, mint az összes amerikai elnökről együttvéve, és maga a szerző is elismeri, hogy “éreztem, egyetlen cikkbe sűríteni ezt a sztorit olyan lesz, mint a Háború és békéből haikut csinálni”.

Nem is a terjedelemmel van baj, mert akinek ennél több összeesküvés-elméletre van szüksége, az vagy beteg, vagy beteg Moszad-ügynök. Inkább azzal, hogy kevés kivételtől eltekintve a Konteó nem vonultat fel eredeti elméleteket, és a szorgalmas kutatómunkával összegyűjtött anyagokat nem sikerül úgy tálalni, hogy kiváltsák az Úristen effektet. A könyv így a néhány magyar konteót leszámítva nem több, mint kompiláció, amiből hiányzik az eredetiség, a hozzáadott érték, ami pedig minden konteónak a sajátja, mert a konteó olyan, mint a népművészet: alakul, formálódik, és a napvilágra került új adatok fényében dagad, mint a mesében a kis gömböc.

A tálalás sem tökéletes. Az egyes fejezetek, amikbe a szerző az elméleteket sorolta, kifejezetten mondvacsináltak, és a címük még az általános iskolai történelemkönyvben is botrányosnak számítana: Földön, vízen, levegőben; Természet, tudomány; de a legjobb a Történelmi kérdőjelek – mintha nem egy nagy történelmi kérdőjel lenne az egész könyv.

És az egyes konteók bevezetői a figyelemfelkeltés, az Úristen-pontok kiemelése helyett inkább önreflektálnak, az alkotás nehézségeivel vannak elfoglalva, vagy magyarázkodnak, mintha igazolni akarnák, miért került be egy-egy elmélet a könyvbe.

A stílussal viszont nincs baj: Tiboru nem kacsintgat kifelé, nem ironizál feleslegesen, de nem is hazudja azt, hogy az igazat írja. Pontosabban az egymásnak ellentmondó igazságok olvastán teljesen nyilvánvaló, hogy a sok igazság között ott van az egyetlen igazi igazság is, de hogy melyik, az persze nem derül ki. Pontosan ez az a tárgyilagos, de könnyen olvasható nyelv, amin konteót írni kell, és ezt a szerző tökéletesen eltalálta.

Félkarú óriás

A könyv legeslegnagyobb hiányossága az illusztrációk hiánya, mert egy konteókat bemutató könyv korabeli fotók, dokumentumok, térképek, rajzos rekonstrukciók nélkül olyan, mint Lee Harvey Oswald egy műanyag játékpuskával. Nem lehet komolyan venni. Pedig az illusztrációk nemhogy hasznos kiegészítők, hanem egyenesen az összeesküvés-elméletek építőkockái, az Úristen-effekt felé vezető építmény alapelemei: Úristen, itt ölték meg a Fenyőt? Hát itt megyek el minden nap! Ez az alak a Bilderberg tagja? Dehát látom minden nap a tévében!

Főleg azért különös ez, mert a könyv az azonos című konteó-blogból nőtt ki, ami ha nem is kimerítően, de rendesen illusztrált, és legalább a kötelező kép- és illusztrációs anyagot hozza.

De ha azt kérdezik, melyik a jobban sikerült kísérlet, akkor világos, hogy az illusztrációk, az azonnaliság, az olvasói reakciók, kommentek és a beküldött elméletek miatt a blog egyértelműen jobb a könyvnél. Ahhoz, hogy az ott közölt posztokból könyv legyen, mármint rendes, jól olvasható, a blognál többet adó, könyvszerű könyv, kellett volna még egy kis munka, egy kis szerkesztés, egy kis plusz ötlet.

Ja, és ki ölte meg Fenyő Jánost?