Sándor tavasz óta a Pozsonyi úton egy kapualjban üldögélt napközben, ott ismerkedett meg a ház lakóival. A lakók november közepén befogadták, most ágyat és ebédet adnak neki.

Sándornak sokat segítő Amon Henriette levele:

"Rendszeresen elsétáltam mellette a Pozsonyi úton. Láthatóan hajléktalan, de mindig a lehetőségekhez képest ápolt, gondozott, sosem ittas embert láttam ott nap, mint nap. Nem kéregetett, csak ült és kisrádióján hallgatta a világ híreit, hogy ne maradjon le semmiről.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy tudok-e segíteni vmiben. Azt mondta: Nem, kedves köszönöm. Én nem szoktam kéregetni. Hosszas unszolás után, csendben csak annyit szólt, hogy esetleg vmi élelmiszert. Így ismerkedtünk össze. Ő lett az én kosztosom. Most már 3 emberre főzök.

Pár napra rá bemutatkoztunk egymásnak. Innentől kezdve már messziről integetünk, ha meglátjuk a másikat az utcán. Örült, hogy a nevén szólítják, hogy látják. Egyre többen...

Összefogtunk páran, és beprotezsáltuk annak a háznak a lakóközösségénél, akinek a kapujában üldögél. Több lakógyűlés eredményeként 10 napja megengedték, hogy a pince egy részében, ahol van mosdási lehetősége és van egy w.c is, este 7 és reggel 7 között ellegyen. Van ágya, de még sok minden jól jönne. Zseblámpa, mert ott nincs áram. Ceruzaelem a kisrádiójába. Stb. Persze ezt nem ő mondja, hanem én... Sosem kérdeztem semmit.

Mindig annyit mondott magáról, amennyit akart. Így tudtam meg, hogy 66 éves, volt vasmunkás. Végig dolgozta az életét. Boldogan sepreget a ház előtt, összeszedi a szemetet, mindig hasznossá teszi magát. Pedig senki nem várja el tőle. De Sándorom ilyen. Most boldog. Nagyon. Mi meg szeretjük. Én nagyon..."

Sándor december 15-ig kapott próbaidőt a lakóközösségtől, ha minden rendben megy, maradhat a pincében. A lakók döntése nehezen a befogadásról nehezen született meg, de a segítő szándék győzött.

(ittlakunk)