A 444 1. Nemzetközi Csúcsmobiltesztjén hat készüléket indítottunk:

• Nokia Lumia 1020
• Iphone 5S
• Samsung Galaxy Note 3
• Samsung Galaxy S4
• Sony Xperia Z1
• LG G2

Az összegzést, illetve a képrögzítési képességek összehasonlítását már olvashatták, most az egyes készülékekről szerzett benyomásokat kicsit részletesebben adjuk közre.

Először a civilben Iphone-os Anarki kolléga meséli el, mi történt,

amikor kezébe kapta az androidos G2-t.

• LG G2
• Súly: 143 g
• Méret: 138.5 x 70.9 x 8.9 mm
• Képernyő átmérője: 5,2 hüvelyk – 13,2 cm
• Képernyő felbontása: 1080x1920 (Full HD)
• Akkumulátor: 3000 mAh (nem cserélhető)
• Processzor: Snapdragon 800, 2260 MHz, Krait 400, négymagos
• RAM: 2048 MB
• Tárhely: 32 GB (ebből 24 GB a felhasználói tárhely)
• Bővíthetőség (kártyahely): nincs
• Operációs rendszer: Android 4.2.2 (+ az LG saját felhasználói felülete)

Egy pár használt gumicsizmáról előbb lehetne szexi kicsomagolásvideót forgatni, mint a G2-ről. Egyszerű, de legalább erős kartondoboz, az elején kifejezetten ronda G2-es felirattal, belül néhány fecni, egy micro-USB kábel a töltéshez és az LG saját márkás fülhallgatója, aminek külön nevet is adtak: úgy hívják, hogy QuadBeat 2, és pont úgy szól, mint bármelyik no name füles a Mediamarkt random polcáról.

A telefon viszont hatalmas.

Egy Iphone 4s, de még egy 5s után is olyan, mintha egy pingpongasztalt próbána az ember a kezébe fogni. A 13 centis képernyőátmérő azt jelenti, hogy a G2 gyakorlatilag kétkezes telefon. Én alaphelyzetben a bal hüvelykujjammal szoktam a telefonokat nyomogatni, de ha ezen a bal felső sarokba akarok koppintani, mondjuk a Gmail ikonra, már rá kell segíteni jobbal, mért félő, hogy kicsúszik a kezemből. Amúgy is elég csúszós, és a hátlap szappantartóformája sem segíti a biztos fogást.

Egy jó szappantartóhoz méltóan a G2-n minden műanyag, kivéve talán a szélén körbefutó fémszínű csíkot, de a legkiábrándítóbb dizájnpróbálkozás a szintén műanyag hátlap szénszálat imitáló mintázata, ami ugyanazt a sóher luxust sugallja, mint autóban a faerezetű műanyag műszerfal.

Egy Iphone ehhez képest finoman cizellált ékszerdoboz, és nem is kerül sokkal többe.

A SIM-kártyával meg kell küzdeni, de a legtöbb telefonnál meg kell: itt egy G alakú célszerszám a kulcs, amit az alig látható lyukba kell dugni a telefon oldalán. Ha az elvész, akkor esetleg biztosítótű.

Rossz pont: mihelyt beindul a G2, azonnal elkezd adatokat követelni. Szinte megmozdítani sem lehet Gmail-felhasználónév meg jelszó nélkül. Ez valamennyire érthető, és nem sokkal rosszabb az Iphone-nál, mert az LG legalább a hitelkártyaszámot nem követeli. De azt például már sosem fogom megtudni, hogy a Play Játékok (tényleg így hívják) ikonra kattintva miért kéne nekem a Google legnagyobb tévedéséhez, a Google +-hoz csatlakoznom, mert nem voltam hajlandó újra, újabb emailcímmel belépni oda, ahonnan egyszer már sikeresen emigráltam.

Akkor már inkább az iWiW.

Az Android egyébként sokéves Iphone-használat után sem kezelhetetlen, a mai okostelefonoknak ugyanis, akárki gyártja őket, az a titkuk, hogy ilyen színes baszokra kell koppintgatni, és alaposan megfigyelni, hogy mi történik.

Egyedül a kontextusspecifikus menü fogott ki rajtam: az iOS-nek tök más a logikája, mint az Androidnak, az Apple oprendszere például egy képre kattintva ajánlja fel azokat a dolgokat, amiket egy képpel lehet művelni (megosztani, elmailezni, háttérképként beállítani). Az Android, mint Király kollégától megtudtam, erre az alaphelyzetben a jobb alsó sarokban lévő vonalkás menügombot használja, aminek funkciója a helyzettől függően változik. Aztán ha erre rájött az ember, mert mondjuk a Király kolléga elárulja neki,

Onnantól nem rocket science a G2 kezelése, se egy iPhone, se egy Nokia után.

Mint ahogy a forradalmi módon a telefon hátlapjára helyezett bekapcsoló és hangerőgombok is hamar megszokhatók, bár hallottam több olyan tulajdonosról, aki ezért a megoldásért az LG dizájosztályának  fejét követelte. Én ezért ki nem végeznék senkit: hátul van, hát hátul van, tessék megszokni.

Rossz hír: a G2-t csak nagy nehézségek árán lehet bekapcsolni. Ebből talán túlzás lenne rögtön azt a következtetést levonni, hogy a G2 mint telefon egész egyszerűen használhatatlan, de sajnos közel áll hozzá. A hátlapra helyezett bekapcsológombbal semmi baj, de azt évente egyszer használja az ember. A baj azzal a dupla tappintással van, amivel a telefon mély álomba merül, illetve felébred. Magyarul a hétköznapi ki-bekapcsolással. Itt valamit nagyon sikerült félrekalibrálni, mert vagy egyből sikerül, vagy csak a negyedik-ötödik próbálkozásra. Inkább az utóbbi. Olyankor érdemes rápihenni egy kicsit, és tiszta fejjel, kipihent idegekkel újrapróbálni.

Mielőtt újrapróbálnánk, ismételgessük magunkban, hogy ez egy majdnem százötvenezer forintos telefon.

Az, hogy ne lehessen egy, na jó, legfeljebb kettő határozott mozdulattal életre kelteni, az a 21. század legnagyobb kudarca amellett, hogy még mindig nem sikerült felszámolni az éhezést a Földön. Akárhány magos, akárhány pixeles: mi az, hogy nem lehet bekapcsolni?.

Ha viszont sikerül bekapcsolni, lenyűgöz a látvány. Teljes fényerőre állítva az iPhone 4s bemattult, fakó amatőrfotónak tűnik a G2 tűéles, kontrasztos képéhez képest, és ehhez nem kell hd videókat nézni, ez már a nyitóképernyőn látszik. A 4s és a G2 fénye valahogy úgy viszonyul egymáshoz, mint egy wolframszálas izzó a ledes világításhoz: az előbbi analóg, meleg, kicsit sárgás, ismerős és barátságos, de ha látni akar az ember, akkor vesz egy ledes lámpát. (Bónusz: a G2 jelzőfénye éjszaka olyan erősen világít, hogy olvasni lehet mellette.)

A tappintási érzetet viszont egyáltalán nem sikerült eltalálni, ebben továbbra is az Iphone az etalon. A tappintási érzetet nehéz szavakba önteni, de segít minden benchmarketesztek benchmarktesztje, az Angry Birds. Nos, az Angry Birds az Iphone-on továbbra is a megnyugtató, kiszámítható, precíz tappintási érzetet hozza, a G2-n ugyanez izgága, ideges, következésképp idegesítő.

Ikonokat húzgálni nagyjából olyan érzés, mint tükörjégen sétálni simára kopott talpú cipőben.

Miközben az Iphone olyan megnyugtatóan tapad, mint slickgumi a 40 fokos aszfalton. Ezek szerint nehéz leutánozni.

Kellemes meglepetés az akkumulátor: 3000 mAh nem tévedhet. Folyamatos Angry Birds-özéssel persze néhány óra alatt le lehet meríteni, de ami az átlagos használatot illeti (mail, telefonok, Facebook, egy-két fotó, kis zene a buszon) 50% simán marad benne estére, és reggelre sem meríti le magát a semmittevésben, ellentétben egy másfél éves Iphone-nal. Ráadásul a G2-nek jóval nagyobb és fényesebb képernyőt kell etetnie.

Az energiagazdálkodás csillagos ötös.

Bár ez az LG-féle, az Androidra ráhúzott kezelőréteg elképesztően ronda, attól még tökéletesen használható. Idegesítő apróságból azért van egy csomó: a G2-t két hét alatt sem lehetett leszoktatni arról, hogy a Chrome helyett a sajátját ajánlgassa böngészőnek a webezéshez, és valami misztikus rendszersajátosság miatt a Google Analytics következesen oroszul jön be rajta. A G2 okos, és rögtön le is fordítja magyarra, mégis elég kínos, hogy még az anyám nevét is elárultam neki, mégis azt hiszi, Kamcsatkán vagyok.

Melyik a jobb? Tényleg csak ízlés kérdése. Az Iphone kijön a dobozból, és olyan, amilyen. Mindegy, hogy Steve Jobs maga az isten, vagy Steve Jobs maga az ördög, akkor is ez van.

A G2 viszont kijön a dobozból, és olyan lesz, amilyenre csinálja az ember.

Gondoljunk bele: csak a betűméretet 6 fokozatban lehet állítani, a legkisebbtől a legnagyobbig, közben olyan finomságokkal, mint a “Közepes” vagy a “Nagyon nagy”, és természetesen állítható a képernyőkikapcsoló effektus is, ami alaphelyzetben a sima Halványít, de ínyenceknek ott a Fekete lyuk és a Retro TV.

Hosszas, áldozatos munkával, ikonhúzogatással, widgetek levadászásával, launcherek gondos tesztelésével, telepítésével majd lecserélésével a G2-ből elő lehet állítani egy olyan telefont, pontosabban egy olyan felhasználói felületet, ami senki másnak nincs a világon, és ez feltétlen előny a tizenkettő egy tucat Iphone-hoz képest. Amíg oda nem adjuk valakinek, hogy telefonáljon már vele egyet.

A G2-be nagyjából mindent beledugtak, amit a tudomány és a technika mára elért, nyilván azon az alapon, hogy egyrészt elfér, másrészt elbírja a hardver.

A Beállítások menüpont más telefonon a kényszerű nyomkodás sivataga, a G2-n ezzel szemben buja dzsungel, ami mindig tartogat meglepetést. Ott van például a Beállítások>Általános>Kiegészítők>QuickWindow ablaka>ON, ami arra való, hogy ha az LG saját  QuickWindow nevű tokja van a telefonon, annak a kis ablakában láthatók a telefonáláshoz szükséges alapfunkciók.

Ugyanitt be lehet állítani azt is, hogy ha bedugjuk a fülhallgatót, megjelenjenek-e a feltehetően a fülhallgatóhoz kapcsolódó alkalmazások. És ha az a négy, amit a G2 alapból felajánl, nem elég, akkor van egy külön Alkalmazáspanel-szerkesztő, amivel a többit is be lehet állítani, a diktafontól a rádióig.

De mondok jobbat: a Kijelző beállításainak 11. menüpontja az Álmodozás után, de még a Képarány javítása előtt az Intelligens képernyő, ami arra való, hogy ha a telefon érzékeli a tulajdonos arcát, vagyis arra következtet, hogy a készülék használatban van, akkor nem altatja el a kijelzőt. Kibróbáltam: még azt is észreveszi, hogy elfordítom a fejem, és azonnal lekapcsolja a kijelzőt. Ez a funkció főleg videózásnál lenne hasznos, ami nagyjából az egyetlen tevékenység, amit tétlenül végzünk huzamosabb ideig, de ez sajnos csak az LG saját lejátszójával működik együtt, a Youtube-bal már nem.

Nagyon erős hardver, nagyon erős kijelző, nagyon erős akku, nagyon suta dizájn.

Ez a nagyon rövid összefoglaló. A hat készülék telefonhang-minőségét is megpróbáltuk összemérni érzékszervi viszgálat módszerével (vagy legalábbis szerezni valami benyomásfélét). Az LG ezen a teszten kiegyensúlyozottan szerepelt, ki nem emelkedett, gyengének sem tűnt.

Következik: Samsung Galaxy S4.