2012 tavaszán TBG-vel egy hetet töltöttünk Peruban, hogy filmet készítsünk az ott raboskodó magyar drogfutárokról. A börtönbe Socrates Grillo Boccos vitt ki kocsijával, az egyik legnagyszerűbb ember, akivel valaha találkoztam. Ingyen intézte a magyar rabok kegyelmi kérvényeit. Édesanyja volt az első női miniszter Peruban, az igazságügyi tárcát vitte. A görög származású ügyvéd egy csomó ingatlant örökölt, azok kiadásából él, és a rászorulókon segít. A 90-es évek közepéig tartó perui polgárháborúban ártatlanul bebörtönzött emberek voltak kezdetben a kliensei, mostanában pedig a magukra maradt külföldi drogfutárokkal foglalkozik.

Az anyósülésen a perui büntetésvégrehajtási-intézet egy huszonéves tisztségviselője ült, egy kedves mesztic nő, aki ásványvizes palackját lassú kortyokkal ürítette ki a másfél órás úton. Hátul hárman ültünk. Marcsi, egy 40 körüli szerencsi nő, aki 180 centis termetével és szőkére festett hosszú hajzuhatagával leírhatatlan hatást keltett Lima utcáin. Peruban alacsonyak és sötét hajúak az emberek. Marcsi szociális munkás, női rabokat segít, a férfiak börtönébe csak a magyarok miatt jár ki.

Mellette TBG-vel izgultunk, meg tudjuk-e csinálni akkori munkahelyünknek, az Indexnek a filmet. Én egy spirálfüzetbe jegyzeteltem Marcsi elképesztő történeteit, Bence pedig vágógépnek valót igyekezett felvenni a lehúzott ablakon keresztül.

A 30 millió peruiból több mint 7,5 millió lakik Limában. Jó lassan értünk ki az autópályára. Egy hatalmas bevásárlóközpont előtt szólt Marcsi, hogy kéne vinni valami kaját a fiúknak. Egy hipermarketben vettünk grillcsirkét, sült krumplit, és Inca Colát, ezt a citromsárga üdítőt, aminek íze a gyümölcsös golyórágóra hasonlít legjobban. Az Inca Cola annyira népszerű Peruban, hogy a Coca-Cola inkább felvásárolta, mert nem tudott versenyezni vele. Coca, haha, pedig itt ugye ez komoly dolog, nevetgéltünk.

A grillcsirkékkel hamarosan a sivatagban találtuk magunkat. Nagy volt a forgalom, cammogó teherautók és buszok nehezítették a haladást, néha gyalogosok sétáltak át keresztbe az autópályán. Kétoldalt a kopár hegyek oldalába épült ócska házak tették izgalmasabbá a látványt. A nagyobbakat rikító színűre festették, néhány száz méterenként nagy lépcsők vezettek fel közöttük.

Később jártunk egy ilyen nyomornegyedben Krisztiánnál, aki már több mint egy éve szabadlábon volt, de nem tudta elhagyni Limát. Nem volt rá pénze. A felesége a második gyerekükkel volt terhes, amikor elindult Peruba, kokainért. Lakásra kellett volna a pénz. Szabadulása után valamelyik rokonától megtudta, hogy a nő már mással van, a kisebb gyerekét sohasem látta. Krisztián szerint veszélyesek ezek a sikátorokkal szabdalt ócska negyedek, őt többször is kirabolták. Alkalmi biztonsági őrként dolgozott egy szórakozóhelyen, ha sok volt a vendég, akkor mehetett napidíjért. Mondta, hogy a kemény arcok pisztollyal járnak bulizni arrafelé. Még jó, hogy a börtönben kigyúrta magát.

Ahogy mentünk a börtön felé, Marcsi elmondta, hogy amit látni fogunk, az már a jó hely. Régebben a Sarita Colonia nevű börtönben voltak a fiúk, az is Lima mellett van. A börtönt, ahova igyekeztünk, 2011-ben adták át, jórészt a spanyol és a holland állam pénzéből, kifejezetten külföldi raboknak, drogfutároknak. Sarita Colonián Gyuri két évet töltött. Egy brit futár, Nick Jones, aki 2 kilóval bukott, a BBC-nek 2010-ben azt mondta, hogy Sarita Colonia maga a pokol. Amikor Gyurit kérdeztem, mit gondolt, amikor először belépett oda, ennyit válaszolt: „mintha a pokol nyílt volna meg előttem”.

Az új börtön a sivatagban van, és kettő is áll egymás mellett. Ahol lekanyarodtunk az autópályáról, fabódék százai álltak üresen. Ez a börtönpiac, a vasárnapi látogatáskor megtelik élettel, itt vásárolnak ajándékokat a rokonok. Innen viszik fel őket háromkerekű motoros riksákkal a börtönökhöz, olyan 150 forintnyi sol-ért.

Az első börtönben perui nagykutyák ülnek. A földbe van mélyesztve, kívülről alig látszik valami. Akkoriban ott raboskodott az éppen hivatalban lévő perui elnök testvére is, a vád terrorizmus volt.

A mellé felhúzott külföldiek börtöne álmos bunkernek tűnt. Egy üres udvaron találkozhattunk a magyarokkal. Magas betonfal övezte. A falak mögött meredek, homokos-köves hegyoldalak látszódtak. Fának vagy bármi zöldnek nyoma sem volt.

Az első éjszaka

2009 júniusában érkezett Gyuri Limába. Egy másik perui városban vette át a 4,3 kiló kokaint. Limában csak át kellett szállnia egy Athénba tartó gépre, de megbízói utasítására rövid időre elhagyta a repülőteret. Beugrott egy kifőzdébe.

Megette a szendvicsét, megitta az ásványvizet a külvárosi büfében, és fogott egy taxit. Limában sok a taxi, elég kicsit várni az út mentén, és jön egy. Jórészt lerohadt kínai autók ezek, taxióra nem feltétlenül van bennük, beszálláskor kell megegyezni az árról.

A Jorge Chavez repülőtéren sorban állt, és feladta a piros hátizsákot. Volt benne két nagy pokróc, hogy úgy látszódjon, jól meg van tömve holmikkal, ne legyen feltűnő a bélésébe varrt négy kiló kokain. Simán feladta.

Jorge Chavez, akiről Lima nemzetközi repülőterét elnevezték, szerette a kockázatot. Ő volt a világ első pilótáinak az egyike. 1910-ben, 23 évesen vállalta, hogy elsőként átrepül az Alpok felett, a sikeres manőverért húszezer dollárt ajánlott fel egy olasz társaság. Az út sikerült, de leszállás közben elromlott a gépe, és lezuhant. Túl sok vért vesztett, nem tudták megmenteni. A róla elnevezett repülőtéren európaiak és amerikaiak naponta kockáztatják a szabadságukat néhány ezer dollárért.

Ahogy indult volna a gépéhez tartozó kapuhoz, egy férfi és egy nő lépett hozzá. „Gyorgy Kovacs?” – kérdezték, és náluk volt a piros hátizsák. „Ez a magáé?” – kérdezték spanyolul. Gyuri tudta, hogy vége az utazásnak. Legalábbis egy jó időre vége. Nem megy sem Athénba, sem pedig Budapestre.

Felvitték egy repülőtéri irodába, ahol a hátizsák posztójába csavarhúzót szurkáltak. Amikor kihúzták, kokainos lett a vége. A csavarhúzóra valamilyen vegyszert csepegtettek, és a hegyén lévő fehér por elszíneződött. „Kokain” – mondták.

Valamiféle kihallgatás kezdődött, bár inkább csak adatokat vettek fel, mást nem is kérdeztek Gyuritól. Később se kérdezték soha, hogy kinek és kitől vitte a kokaint, hogy került hozzá, mit akart vele, tudott-e róla. Senkivel sem találkoztam a perui rabok közül, akitől ilyeneket kérdeztek volna. Peruban a pár kilót csempésző drogfutárok esetében nincs nyomozás. Csak a több tonnás ügyekkel foglalkoznak érdemben a hatóságok.

Jó három év távlatából, egy limai netkávézóból emlékezve Gyuri azt mondta, hogy először nyugalmat érzett. Vége van. Eldőlt. Nem kell hazamennie, szembenézni pénzügyi gondjaival. Nem kell menekülnie megbízói elől, akiket át akart verni. Nem kell tovább izgulnia, hogy lebukik-e Athénban, Budapesten, vagy bárhol. Nem kell 4,3 kiló kokainnal vacakolnia. Nyugalom jön. Átveszik mások az irányítást. Nem kell gondolkodni, dilemmázni, döntéseket hozni, lapulni vagy ügyeskedni. Minden elrendeztetett. El lehet engedni minden szálat, ami az otthoni világhoz fűzte. Senki sem tudta Magyarországon, hogy pontosan hol van. Egyedül a kokain reménybeli budapesti vevője tudta, hogy miért utazott el.

„Eleve el akartam menekülni otthonról. Vagy az 50 millió, vagy a börtön, ez volt bennem előtte.”

Az utolsó jól jövedelmező vállalkozásából üzlettársai kitették, mert átverte őket. Az egyik üzlettársa az apja volt. Alkoholt árultak éttermeknek. Utána megpróbálkozott egy saját étterem nyitásával is, édesanyja utolsó tartalékából kért rá pénzt. Egy hónap alatt bedőlt az étterme. „Annyiért tudtam volna elmenni állásba, amennyit csak a rezsire fizettem. Büdös volt a küzdés. Mindenhez értettem egy kicsit, de semmihez se igazán. Nem tudtam honnan pénzt szerezni. Volt valamennyi tartozásom is.”

Nem tudott spanyolul. Hagyta, hogy történjenek a dolgok, és nem is akart meghatározni semmit. Úgyse lehet. Gyuri sztoikus alkat. „Úgy voltam vele, mintha egy deformált ujjal születtem volna. Nem kell különösen szeretni, de ez van, ez az én sorsom, nem kell szomorkodni sem. A mában élek, az van, ami van. Tudom, ezért nem könnyű velem együtt élni, mert az emberek folyton nagy érzelmeket várnak.”

A nyomozó ki is akadt azon, hogy faarccal, szenvtelen érdektelenséggel viseli sorsát. „Ember, évekre börtönbe kerül!” – kiabált az egyik vele. Azt hitte, hogy nem érti, hogy mi történik vele. Értette, csak annyira nem bánta akkor. Vége volt a stressznek.

El tudta képzelni, hogy mi várhat rá. 1986-ban már ült 11 hónapot Magyarországon. Az édesapjával együtt sikkasztottak a nagybani zöldségpiacon. TSZ-eket vertek át, készletlistákat hamisítottak. Nagy ügy lett belőle, megírta a Népszabadság is. Előzetesben töltött ennyi időt, végül a büntetése sem lett hosszabb, az ítélet után kiengedték. Azt gondolta, ha lesz olvasnivaló, valahogy eltölti majd az időt itt is. „Tudtam, ez nem Kína vagy Indonézia, itt nem végeznek ki, kapok pár évet, aztán majd kiengednek.”

Hajnali kettő körül a kezét a székéhez bilincselték, és egy órára otthagyták a repülőtéri szobában, egyedül. Ekkor az is átfutott a fején, hogy talán el lehetne menekülni. „Akciófilmes jelenetek jártak a fejemben: kitörök, elfutok.” Aztán rájött, hogy nincs hova menni. Se pénze, se iratai. Egyébként meg egy székhez volt bilincselve a keze.

Amikor visszajöttek érte, már vitték is. Egy rendőrautóba ültették, és a belvárosba hajtottak.

Egy modern, magas irodaházban van a limai rendőrség kábítószer-ellenes osztálya. Négysávos, középen pálmasorral elválasztott sugárúton áll, egy rabkórházzal szemben. Oda viszik azokat, akiket kapszulákkal a gyomrukban kapnak el. Például Zsoltot és Istvánt, akikről később még lesz szó. A környéken fegyveres rendőrök posztolnak minden sarkon.

Gyurit a sötétített üvegű irodaházba vitték. A fogda a negyedik emeleten van. Ott kizárólag futárkodáson rajtakapott embereket tartanak, általában egy hétig. Itt kezd mindenki, aki Limában kokainnal lebukik. Nemzetközi társaság: csavargók, kétségbeesett eladósodottak, átvertek és nagy pénz után sóvárgók, Európából, Észak- és Dél-Amerikából.

A fogdába csak az ötödik emeletről, felülről lehet be- és kimenni. A negyedik emelet nincs kapcsolatban a lépcsőházzal, ott nem áll meg a lift. Gyurit is előbb felvitték, majd a fogda saját lépcsőjén le.

Először alaposan átkutatták. A ruháján kívül mindenét elvették. A laptopját, az iratait és a pénzét is. Erről leltár nem készült, és a cuccait soha többé nem kapta vissza, szó sem volt róluk többet.

Ez mindenkivel így történik. Az értékeket azonnal ellopják a rendőrök Peruban, rögtön a letartóztatás első pillanatában. Egy másik magyar úgy mesélte ezt nekem, hogy levetkőztetik az embert, a fal felé fordulva kell állnia, majd amikor visszafordulhat, már nincs ott a cucca. Hőbörögni semmi értelme, menni kell tovább. Gyurinak nem kellett fal felé fordulva állnia. Mondták, hogy ezeket a dolgokat elveszik. Itt is kiabáltak vele, mert nem értették egykedvűségét. „Nem akartam eljátszani, hogy nahát, hogy meg vagyok ijedve, és ez zavarta őket”.

Rabruhát sem itt, sem később nem adnak. A perui börtönökben senkinek semmit sem adnak. Legalábbis ingyen nem.

Gyurit egy emberséges rendőr rabolta ki. Ugyanis visszaadott neki 20 solt (kb. 1500 forintot), ezt a bal tenyerébe nyomta. Mint amikor borravalót kap a hordár a szállodában. Hamarosan kiderült, ez fontos gesztus volt. Pénz nélkül ugyanis a perui börtönben súlyos nyomorúság vár az emberre. Pénz nélkül sok esetben egy pohár vízhez sem lehet hozzájutni.

A rendőrségi fogda egy ráccsal lezárt folyosóból állt, két oldalt volt néhány kétszemélyes zárka. Ezek berendezése egy darab emeletes ágy, betonból öntve, és semmi más. A zárkáknak nincs ajtajuk, lényegében egy tér az egész fogda. Gyuri nem ilyen cellába került, mert ezek mind tele voltak. Volt viszont még két darab 6-szor 6 méteres szoba, egyenként nyolc szivaccsal a földön. Egy ilyenbe küldték be. Itt a szivacsokon kívül más berendezés nem volt, és közöttük hely is csak annyi, hogy éppen el lehessen jutni mindegyikhez szűk ösvényeken. Gyuri leheveredett a szivacsára, és hamar elaludt. „Mindig jó alvó voltam, ezzel sohasem volt gondom”. Kint már hajnalodott, de az bentről nem látszott. Harmincan aludtak összesen a fogdában. Volt még két darab wc, és kész. Az őrök a folyosót lezáró rács túloldalán voltak, a folyosóra soha nem mentek be. Ha valaki akart valamit, odament a rácshoz, és szólt. Az őrök maguktól meg nem akartak semmit.

(Itt van a sorozat Facebook oldala.)