A drogfutár: 3. rész - Sarita, a földi pokol

  • 2012-ben filmet készítettünk TBG-vel a Peruban raboskodó magyar kokainfutárokról, itt lehet megnézni, 41 perc.
  • A szereplők közül Gyuri már szabadlábon van, és Limában él.
  • Sokat beszélgettem vele azóta, egy netkávézóból hívott heteken át, itt éjszaka volt, ott délután.
  • Az ő történeteiből állt össze ez a sorozat. Lesz hogy kalandregénynek tűnik, de igaz.
  • Az első részt itt lehet elolvasni.
  • A második részt itt lehet elolvasni.

Gyuri kénytelen férfiakkal lenni

Gyuri legerősebb emléke a limai fogdából, hogy nagyon unatkozott. Általában nem igényelte az emberek közelségét, mindig is magának való volt. Egyedüli gyerekként nőtt fel, az iskolában visszahúzódónak számított. A tanárok nem piszkálták, hogy legyen már aktívabb, mert jól tanult. Elég volt neki, ha az órán odafigyelt, otthoni tanulás nélkül is simán négyeseket és ötösöket kapott. Kényelmes út vezetett a közgazdász diplomáig, nem kellett erőlködnie.

Gimnazistaként rájött arra, hogy az emberekkel egyáltalán nem érdemes beszélgetni. Mert úgyis hazudnak. Manipulálnak, átverik a másikat, és ezért el is ment a kedve az egésztől. Olyannyira, hogy fél éven keresztül senkihez sem szólt egy árva szót sem. Önkéntes hallgatását végül praktikus okból adta fel, úgy érezte nem lehet örökké ekkora különc, de azóta sincs sokkal jobb véleménye az emberekről.

Olvasni szeretett és nőkkel lenni. Egyik kedvenc könyve Az agyag géppuska Viktor Pelevintől, egy szürreális kalandregény, ami Oroszország 20. századi történelmén fut keresztül-kasul, és buddhista szent szövegek példázatait keverte az egészbe a szerző. A regény úgy kezdődik, hogy tombol a bolsevik forradalom Szentpéterváron, esik a hó, és egy hulla mellett nagyon betépnek néhányan egy szelence kokaintól.

Gyurinak mindig volt barátnője, és mindegyiket megcsalta. Férfi barátja sosem volt. „Nem tudtam mit kezdeni a férfitársasággal sosem”. Nem csoda, hogy az unalom nyomasztotta leginkább. A rendőrségi fogdában, ahol az első hetet töltötte, semmi mást nem lehetett csinálni, mint férfiakkal beszélgetni. A helyzet a következő három évben sem változott sokat.

Cristian tud magyarul

Péntek éjjel tartóztatták le. Szombat délelőtt, amikor a többi frissen lefülelt futár kérdezgette, nagy meglepetésére egy feltűnően kigyúrt rabtársa magyarul szólt hozzá. Cristian Mircea ettől a naptól fogva a legfontosabb ember lett az életében. A román férfi két nappal Gyuri előtt bukott le.

Cristian papíron sportember volt: fitness edzőnek tanult. A felesége pedig profi röplabdázóként tartotta el Romániában a gyereküket. A férfi azonban az edzőtermek helyett a világot járta: Ausztráliában, Spanyolországban, Ausztriában és Magyarországon ügyeskedett, és mindenütt megtanulta a nyelvet. Világkörüli útján leginkább "itt a piros, hol a piros" játékból élt. Ő volt a csali. Ő volt az, aki az éppen arra tébláboló átlagembert alakította, felrakott egy összeget, és látványos örömmel nyert. Arról már nem Cristian tehetett, hogy az utána következőknek ez sohasem sikerült. Cristian Budapesten tanult meg magyarul, amikor itt játszotta egykori bandájával az itt a pirost.

Cristiannak volt egy elmélete, miszerint egy férfinak pocak kell. Ezért azon kevés testépítő közé tartozott, aki hasra nem nagyon gyúrt. Gyuri elég mulatságosnak tartotta ezt. Cristian vezette be Gyurit a perui börtönvilág első és legfontosabb szabályába: itt mindent magadnak kell megvenned. Például a szappant és wc-papírt is. Oda kellett menni a fogda végi rácshoz, szólni az íróasztal mögött ülő őrnek, megmondani mi kell, és akkor pénzért hozott. Később, már a rendes börtönben kiderült, hogy ez nem csak piperecuccokra vonatkozik. Hanem bármire. Szó szerint bármire. Kézigránátra, plazmatévére, kurvára, kokainra, gipszkartonra, biliárdasztalra is.

Cristian mindig mindenütt gyorsan feltalálta magát, tudott egy csomó nyelven, és ügyesen alkudott. Pont ellentéte volt Gyurinak, aki nem szeretett haverkodni. Az első naptól kezdve különös szimbiózisba kerültek: Cristian elintézett egy csomó mindent, Gyuri pedig rendszeresen kölcsön adott neki, amit Cristian sohasem adott meg. És közben figyeltek és vigyáztak egymásra. És Gyurinak volt kivel beszélnie magyarul.

Ez hat év nyolc hónap lesz

Hétfő reggelig hivatalosan senki semmit sem mondott Gyurinak. Rendesen kapott viszont enni a fogdában, bár ezt akkor még nem értékelte eléggé. Amikor Magyarországon ült közel egy évet, akkor is kapott enni, azt hitte, ez minden börtönben így megy a világon. Később kiderült, hogy a rendőrségi fogdán a spanyol nagykövetség finanszírozza az ellátást, mert a legtöbb lebukott futár spanyol állampolgár.

A többiek hamar elmondták neki, hogy Peruban nem bonyolítják túl az ítélkezést: aki 10 kiló alatti mennyiséggel bukik, az 6 év 8 hónapot kap automatikusan. Mindegy, hogy mit mond, mik a körülmények. Hétfőn meglátogatta Gyurit Hajóssy István, a tiszteletbeli magyar konzul. Megerősítette, hogy ez hat év nyolc hónap lesz, de az európaiakat általában 2-3 év után kiengedik. Megígérte, hogy igyekszik majd évente kétszer látogatni őt, és olyankor visz csomagot, de mindezt a saját költségén teszi, a magyar államtól ne várjon semmit. Kérdezte, hogy értesítsen-e valakit. Gyuri mondta, hogy nem kell. Június volt. Gyuri decemberben hívta fel először az édesanyját, hogy elmondja, hol van. A családja addig semmit se tudott róla.

Hajóssy István tizenéves volt, amikor 1956-ban a szüleivel elhagyta Magyarországot. Nagyon fájt a szíve, focista akart lenni, jól is ment neki, nem akart emigrálni. 56-ban Gyuri még fél éves sem volt, de már három nevet is elhasznált a város, ahol született: Sztálinvárosnak hívták, amikor először felsírt; Dunapentele volt, amikor a forradalmi bizottság irányította októberben; és Dunaújváros lett, mire Hajóssy a szüleivel Svédországba ért.

Hajóssy István ott szép karriert futott be. A Volvónál dolgozott, ment fel a ranglétrán, ő lett az autógyár dél-amerikai kirendeltségének vezetője. Évtizedek alatt nagyra nőtt a Volvo a térségben, Hajóssy kamionokkal és buszokkal foglalkozott, és mire nyugdíjba ment, szép vagyona lett. Ebből ingatlanokat vásárolt, autóalkatrészekkel is üzletelt, és közben a néhány száz fős perui magyar kolónia fő szervezője lett. Amikor a 90-es években takarékosságból Magyarország bezárta a limai nagykövetségét, saját irodaháza legfelső emeletét berendezte konzulátusnak. Van benne egy kis könyvtár, egy csomó VHS kazetta magyar filmekkel, és ott foglalkozik a magyarok ügyes-bajos dolgaival. Az utóbbi években leginkább drogfutárokkal volt dolga. Nagyon sajnálja őket, többségük szerinte nem bűnöző, hanem csúnyán kihasznált, kiszolgáltatott ember. Sokan közülük akkor ültek először repülőn, amikor megbízóik Limába küldték őket. Gyuri kakukktojás volt, itt is.

Gyuri végül nem kért ügyvédet. A külföldieknek ilyenkor ajánlkoznak perui ügyvédek, akik több ezer dollárt kérnek, és átverik a bepalizott ügyfelet. A rendőrök jutalékért szólnak nekik, ha új európai rab jön. Az ügyvéd jól megijeszti őket, hogy 10-20 évet is kaphatnak, de közbenjárásával ez hat év nyolc hónapra enyhíthető. Csak kérjenek gyorsan pénzt otthonról. Valójában ha semmit sem tesznek, akkor is hat év nyolc hónapot kapnak a kliensek.

Gyurihoz is bement egy angolul beszélő ügyvéd, 10 ezer dollárt kért, és azt ígérte, hogy 2 év alatti ítéletet intéz ezért neki. Ez kétszer annyi pénz volt, mint amit Gyuri a megbízóitól a kokain leszállításáért kapott volna. Nem élt az ajánlattal.

Gyuri felhívta a fogdából azt az embert, akinek el akarta passzolni Budapesten a kokaint. Kérte, hogy küldjön neki 200 dollárt. Ez úgy működött, hogy az egyik őr nevére kellett küldeni a pénzt Western Unionnal. Az őr felvette, és 170-t odaadott Gyurinak, 30-t pedig megtartott magának. Az üzletet a spanyolul tudó Cristian beszélte meg, és neki is jutott a pénzből természetesen. Ezért volt kulcsfontosságú, hogy az őr, aki letartóztatásakor kirabolta Gyurit, 20 solt visszaadott neki. Ebből tudott telefonálni.

Az elosztó

Gyurit nyomasztotta az unalom, az egyetlen nála lévő könyvnek pont a végén tartott amikor elkapták, de hamarosan rájött, hogy nagyon jó dolga volt a fogdában ahhoz képest, ami eztán következett.

Letartóztatása után egy héttel elvitték a gyűjtőbe. Nem mintha mondták volna, hogy hova viszik. Csak szóltak, hogy szedje a cuccait.

Egy börtönbe érkeztek, ahol közölték velük, hogy ez ideiglenes hely, ahol addig kell maradniuk, amíg nem gondoskodnak végleges elhelyezésükről. Gyuri máig nem érti, hogy ennek mi értelme volt.

Egy 20 négyzetméteres cellába került, ahová kilenc embert raktak be. Betonból volt a padló, és betonból voltak a falak is. Semmilyen berendezés nem volt. Ágy se, matrac se. Szó szerint semmi. Peruban júniusban tél van, kint 12-14 fok volt, a beton ennél is hűvösebb.

Ebben a börtönben étkezés sem volt. Nem adtak enni. Semmit, soha. A nagyon zsúfolt cellából egyáltalán nem lehetett kimenni, csak wc-re. Ha valakinek ki kellett oda mennie, akkor szólt az őrnek, az kivitte, elkísérte, megvárta, visszahozta. Bent ültek a puszta betonon fázva, éhesen, és fogalmuk sem volt mi lesz. Lassanként kiderült, hogy a cellát általában arra használják, hogy a rabok itt tudjanak beszélni az ügyvédeikkel. Most azonban valamiért ide zsúfolták be a külföldieket.

A litván, aki ragaszkodott a farmerjához

Nemzetközi társaság jött össze, mást nem lehetett csinálni, mint keverék nyelven beszélgetni. Olasz, spanyol, kanadai, portugál és litván rabok voltak Gyurival és Cristiannal összezárva. Többen teljesen kétségbeestek közülük. A spanyol az édesanyjával együtt utazott, a mamát is lecsukták, de nem tudott vele kapcsolatba lépni. A spanyol azt mondta, fogalma sem volt arról, hogy a cuccai között kokain van. Nagyon sok ilyen sztori van, hogy azt állítják a futárok, megvezették őket. Gyuri inkább szkeptikus az ilyen történetekkel, de Marcsi, a Limában dolgozó szociális munkás szerint a nők között biztosan van olyan, akit tényleg átvertek.

peru-lima-cim-04-borton-hierarchia

A magyar férfiak között is van, aki állítja, hogy nem tudta, hogy mit visz. Mihály a börtönben például azt mondta nekem, hogy őt burkolónak csalták ki Hollandiába, majd ott egzotikus iparművészeti tárgyak dél-amerikai beszerzésével bízták meg, és nem tudta, hogy drogfutár lesz. Bár amikor átvette a kis szobrocskákat, akkor a csomag súlya miatt már gyanús volt neki a dolog. Attila pedig két éve ült már, és arról beszélt, hogy ő tényleg a lebukáskor döbbent rá, hogy a szívességből cipelt bőröndjében kokain van.

Az elosztó nyomorúságos cellájában nem mindenki volt olyan kispályás elkövető, mint az anyjával bukó spanyol. A portugál rab például exportra szánt bútorok között 80 kiló kokaint akart kicsempészni. Rá bőven tíz év feletti büntetés várt. A legfurcsább eset azonban a litván srácé volt. A fiatal fiú ugyanis a farmernadrágja miatt bukott le.

A litván nyelt. Ez azt jelenti, hogy ő a gyomrában akart kokaint csempészni. Ilyenkor a kokaint gumikesztyű levágott ujjaiba csomagolják. Ezeket kell lenyelni. Gyuri később megismert olyan embert, aki azzal hencegett, hogy 110 darab jól megtömött kesztyűujjat nyelt le egymás után. Ezt úgy csinálják, hogy egy 3 centi átmérőjű, 6-7 centis csövet dugnak le a futár nyelőcsövén, és ezen keresztül küldik le a pakkokat. Általában víz vagy joghurt kíséretében, hogy ne akadjon el. A pakkok aztán a célországban a széklettel távoznak, ki kell piszkálni, és később ezt fogyasztják orrukba szívva a bulizók.

A nyelés meglehetősen kényelmetlen művelet. Az ember öklendezik, tiszta nyál lesz minden, sokan hánynak is. A kokainnal töltött kesztyűujjak pedig kívülről is kokainosak, a töltésnél óhatatlanul rajtuk marad a por. Ezért a kiöklendezett nyálban is lehet kokain. Ezért kell a nyeléssel próbálkozó futároknak indulás előtt átöltözniük és lezuhanyozniuk.

A litván srácnak azonban ezt nem magyarázták meg, csak a perui megbízói (akiket amúgy is alig értett) valami ócska nadrágot ajánlgattak, és el akarták venni a sajátját. Azt, amit alig egy hete vett az előlegéből. Jó sokat fizetett érte, és esze ágában sem volt otthagyni néhány kapzsinak látszó indiánnak. Nagyobb társasággal volt, a többiek a nyelés után szépen leadták az összes ruhájukat, de ez a fiú nem engedett. A megbízók legyintettek, menjen ebben, ha úgy akarja.

Az egész társaság simán felszállt az Európába menő repülőre. Kivéve a farmeréhez ragaszkodó fiút. A kutya kiszagolta a nadrágon a kokaint. Az öklendezéskor a nyállal kerülhetett oda. Vitték röntgenre, és ott végezte Gyuri mellett, a hideg betonon.

Két Peruban bukott magyarról tudok, akik nyeltek. Istvánt azzal vették rá a kényelmetlen műveltre, hogy azt hazudták neki, hogy a limai repülőtéren nincs röntgen. Zsolt pedig megúszhatta volna, ha kicsit pofátlanabb. Vele az történt, hogy a börtönkórházba, ahová először vitték, elfelejtették lezárni wc-t. Az ottani fogdákban ugyanis nem lehet lehúzni wc-t, hiszen azt várják, hogy oda kerül előbb-utóbb a tárgyi bizonyíték. A Zsolt klotyóján azonban nem volt bedugaszolva a lefolyó. Úgy gondolkodott, hogy a röntgen már kimutatta hogy nyelt, tehát nem hazudhatja azt, hogy semmi se volt benne. Ezért egy csomagocskát kiszedett a székletéből, a többit meg lehúzta. Abban bízott, hogy a csekély mennyiségért enyhébb büntetést kap. Nem tudta, hogy 10 kiló alatt mindenki hat év nyolc hónapot kap. Később mondták neki ügyvédek, ha lehúzza az egészet, semmit se kapott volna, mert a röntgenkép önmagában nem bizonyíték. Zsolt közel három évet ült, azóta már Magyarországon van.

Ott szorongott tehát Gyuri e nemzetközi társasággal az ideiglenes helyen. Kilencük közül ketten még a fogdában megbíztak egy-egy ügyvédet. Ez nagy szerencse volt. Mert ők ketten az ügyvédeiktől kaphattak csomagot, vagyis ennivalót. Ezen a két fejadagon osztoztak kilencen három napon át.

Az éjszakák kemények voltak, szó szerint. A betonpadló miatt. Gyurinak mázlija volt: a piros hátizsákját megbízói pokrócokkal tömték meg, hogy ránézésre reális legyen a súlya, és ne keltsen feltűnést a benne lapuló kokain, amikor felszáll a repülőre. A pokrócait nem lopták el tőle a rendőrök, így volt mire feküdnie, és takarózni is tudott. Így sem volt kényelmes, de volt akinek ennyi se jutott.

Welcome to Sarita

A harmadik délután megint furgonba rakták Gyurit és Cristiant. Limában korán sötétedik, közel van az Egyenlítő, délután öt körül nagyon gyorsan lemegy a nap, siet az alkony. Hat órakor, már sötétben rakták ki őket Sarita Colonia börtön udvarán.

A rabok között nem voltak őrök. Csak a rabok életterén kívül, az udvar kerítése mögött. 1100 rab volt egy eredetileg 100 fősre épített részlegbe zsúfolva, közvetlen felügyelet nélkül. Mint később kiderült, Gyuri a rosszabb részlegbe került. Az úgynevezett Normalba. Itt a rabok többsége perui, nagy részük indián. A szomszédos, Maxima nevű részlegben volt az európaiak többsége, csakhogy azt akkor valami fertőzés miatt éppen karanténban tartották. Gyurit a karantén feloldása után sem vitték át a másikba, ennyire nem volt érzékeny a börtönbürokrácia. Két év múlva hagyta csak el a Normalt.

A rengeteg idegen arc, a hatalmas zaj, a sok indián megijesztette. Úgy érezte, mintha egy teljesen másik világba került volna. A frissen érkezettek egy sorban álltak az udvaron, amikor néhány rab egy meztelenre vetkőztetett férfit lökött eléjük. Ő is egy indián volt. És akkor ezt a meztelen embert az újak orra előtt nagyon megverték.

(Itt van a sorozat Facebook oldala.)