• 1964. január 29-én mutatták be az amerikai mozikban Stanley Kubrick filmjét, a Dr. Strangelove-ot.
• A film egyszerűen a legjobb alkotás, amit valaha a hidegháborúról forgattak.
• Hideg humorú szatíraként szokás tekinteni rá, pedig utólag rengeteg eleme minimum profétikusnak bizonyult.

A film történetét nem fogjuk most elmesélni, aki még nem látta, nézze meg mindenképpen.

Viszont a kerek évforduló alkalmából összeszedtünk néhány dolgot, amit talán nem tud mindenki a filmről. Meg azt, hogy miért is ennyire hátborzongató a története.

Talán még nem unásig ismételt tények a filmről, John Baxter Kubrick-monográfiájából átemelve:

• Kubrick eredetileg John Wayne-t kérte fel a pilóta szerepére, de ő azonnal nemet mondott.
• A filmben három szerepet is eljátszó, Oscar-díjra is jelölt Peter Sellerst úgy vette rá Kubrick a szereplésre, hogy kihasználta magánéleti válságát: az éjszakánként hazatámolygó Sellerst londoni lakásában várta, és győzködte.
• Sellers eredetileg négy karaktert játszott volna, de a texasi akcentussal beszélő pilóta szerepét nem bírta elviselni. Lábtörést is színlelt, biztosítóval fenyegetőzött, mire sikerült rávennie Kubrickot, hogy leváltsa.
• A szerepet sorra dobálták vissza az ügynökségek, túl balosnak találta mindenki. Végül Slim Pickens ugrott be, aki inkább volt cowboy, mint színész. Korábban együtt dolgozott Marlon Brandóval A félszemű Jack forgatásán. Erről azt mesélte, hogy Brando forgatás közben nem csinált semmi olyat, amire ne lenne képes bármely normális férfi. Ha fehér, persze.
• A film díszlettervezője a fiatal Ken Adam volt, aki a Dr. No grandiózus díszleteivel lett ismert.
•  Évtizedek óta vita tárgya, kiről, kikről is mintázta Kubrick a náci múlttal rendelkező háborús guru, Strangelove figuráját. Érdekes, hogy a leggyakrabban emlegetett minták között két magyar származású tudós is van: a közismerten keményvonalas republikánus, antikommunista Neumann János matematikus (az első atombombákat kifejlesztő tudóscsoport – Manhattan Project – tagja), és a még keményvonalasabb Teller Ede, a hidrogénbomba atyja és számos más amerikai fegyverkezési program mentora. Rajtuk kívül a náci Németországból a háború után az Egyesült Államokba szállított, és ott évtizedeken át fegyverprogramokon dolgozó Wernher von Braun rakétatudós és Fritz Lang Metropolisának egyik szereplője is ihletője volt a karakternek.

• Elterjedt elképzelés volt, hogy Kubrick Kissingerről mintázta Strangelove-ot, de ekkor Kissinger még nem volt igazán ismert politikus, ezért ez nem túl valószínű feltételezés.
• A megszállott tábornok, Buck Turgdison figuráját Kubrickék Curtis LeMay-ról mintázták. LeMay tábornok az ész nélküli bombázás híve volt, a második világháborúban is több ellentmondásos megítélésű akció fűzödött a nevéhez, ő javasolta a kubai rakétaválság megoldásának, hogy figyelmeztetés nélkül rombolják le a szigetre telepített szovjet rakétabázisokat, majd szállják meg az országot. A vietnami problémára is az volt a híres megoldási javaslata, hogy vissza kéne bombázni az országot a kőkorszakba.
• A film eredetileg egy tortacsatával ért volna véget, a próbák során a világ vezető politikusait alakító színészek napi ezer tortát dobáltak egymás arcába. Végül többek között Kennedy meggyilkolása miatt a befejezést átszabták, ezután került a film végére az atomapokalipszis.
• A filmet a szakma szerette, a kritikusok kevésbé, többek között mert szovjet propagandaanyagnak és nagyon veszélyes alkotásnak ítélték meg. Ilyesmit írt róla a New York Times és a Washington Post is. (Az Egyesült Államokban néhány évvel korábban tetőzött a McCarthy-korszaknak nevezett paranoid antikommunista hullám.)
• Sem a kormány, sem a hadsereg nem engedte, hogy megnézzenek egy B-52-es bombázót belülről, végül repülési folyóiratokban megjelent cikkek nyomán építettek fel egy díszletbombázót maguknak.

Van ezeknél azonban egy sokkal izgalmasabb részlet is.

Hogy a film milyen sok eleméről derült ki, hogy nagyon közel áll a valósághoz.

Eric Schlosser foglalja ezt össze a New Yorker-ben az évfordulóra megjelentetett cikkében.

Azokat a kérdéseket, hogy ki, milyen felhatalmazással, és mikor dönthessen az atomfegyverek bevetéséről, az Egyesült Államokban a mindig-soha dilemmával vázolták fel. Azaz a fegyvereknek mindig bevetésre készen kellett állniuk, hogy azonnal reagálhassanak bármiféle szovjet agresszióra, elkezdődő háborúra. Közben meg ott vannak az élesítési rendszerbe beépítendő biztosítékok, amik azért felelnek, hogy a megfelelő felhatalmazás nélkül soha ne lehessen bevetni a fegyvereket. Az egyik szempont érvényesülése értelemszerűen a másik ellen hat.

Ugyanezzel a dilemmával nézett szembe Dwight D. Eisenhower is elnöki ciklusa elején. Fenn akarta tartani az elnöki kontrollt a fegyverek irányítása felett. De közben világos volt, hogy krízis esetén az elnöki parancs érkezhet késve.

Vonakodva, de Eisenhower végül beleegyezett, hogy vészhelyzetben, ha nincs idő vagy mód felvenni a kapcsolatot a Fehér Házzal, katonai vezetők is dönthessenek a bombák indításáról. A légierő pilótái engedélyt kaptak, hogy atomtöltetű légvédelmi rakétákat lőjenek ki, ha szovjet bombázók tartanak az Egyesült Államok felé. Féltucat magas rangú amerikai tiszt pedig engedélyt kapott, hogy jóval nagyobb hatóerejű atomfegyvert vessen be, akár a Fehér Házzal való kapcsolatba lépés nélkül is, ha vissza kell csapni. Bár elég riasztó forgatókönyv volt, hogy egy őrült tábornok magánakcióba kezd, és önhatalmúlag atomháborút robbant ki, de még fenyegetőbbnek tűnt, hogy súlyos támadás éri a szövetséges erőket, és nem tudnak időben választ adni. Eisenhower is tudta, hogy ezt a döntését nehéz lenne elfogadtatnia a közvélemény egy részével, ezért inkább titkosíttatta az információkat.

1960-ban, pár héttel beiktatása után, John F. Kennedy eléggé meglepődött, amikor megismertették ezzel a titkos lehetőséggel.

Ha egy alárendelt parancsnok szembetalálja magát egy komolyabb katonai akcióval, és nem tudja elérni önt, saját kezdeményezésére elindíthatja a termonukleáris holokausztot.

– foglalta össze Kennedynek a helyzetet egy titkosított feljegyzés. Az elnök és stábja nem csak a katonák igen szélesre széles jogkörein döbbent meg, hanem azon is, ahogy a nagyjából háromezer amerikai atomtöltetet Európában tárolták. Alig néhányat védte mechanikus zár, a legtöbbet elég lett volna megszerezni a detonáláshoz. És a török, holland, olasz, brit és német NATO-tiszteket igazából nem sok minden akadályozta volna meg abban, hogy amerikai jóváhagyás nélkül élesítsék őket.

1960-ban az amerikai kongresszus 15 tagja sorra látogatta a NATO támaszpontjait, hogy megnézzék, hogyan bánnak az amerikai nukleáris fegyverekkel. Elképesztő állapotokat találtak. Alig őrizve, gyakran külföldi tisztek figyeltek olyan bombákra, amik szászszor pusztítóbbak voltak annál, amit az amerikaiak Hirosimára dobtak. A kongresszusi jelentés szerint gyakorlatilag nem lehetett ellenőrzésről beszélni.

Még Kennedy elnöksége alatt elkezdtek mechanikus zárakat szerelni a bombákra, amik lehetővé tették, hogy csak egy kód megadása után lehessen élesíteni őket. A kódot csak a Fehér Ház ismerte, és csak vészhelyzet esetén árulták volna el NATO-tag szövetségeseknek.

Az amerikai légierő és haditengerészet még évekig ellenállt. Azzal érveltek, hogy egy nemzeti vészhelyzet idején katasztrofális következményei lehetnek, ha nem kapják meg időben a kódot a Fehér Háztól, ráadásul szerintük a plusz elem beépítése csak a fegyverek megbízhatóságát tenné kockára. Helyette a katonai fegyelem lehet a legbiztosabb védelem egy felhatalmazás nélküli atomcsapás ellen. Fejlesztették a szűrőprogramot, fokozottan odafigyeltek az emberi tényezőre, és a hadsereg vezetése magabiztosan állította, hogy minden rendben van.

Valójában azonban 1964 telén, amikor a Dr. Strangelove-ot javában játszották a mozik, a kritikák meg szovjet propagandának bélyegezték, nem létezett semmiféle eszköz, ami meggátolhatta volna egy amerikai bombázó legénységét, hogy bombát dobjon a szovjetekre, ha éppen erre van kedve.

Kubrick éveket töltött kutatással, szakértőkkel tárgyalt, és végig az egykori brit pilóta, Peter George tanácsai vezették. George katonai élményeiből írta meg Red Alert című regényét, ami a Strangelove forgatókönyvének alapja lett.  Bár erről sem Kubrick, sem George nem tudott, de a védelmi minisztérium egyik magas rangú tisztje George könyvéből a Pentagon atomügyekben tanácsadói feladatot ellátó bizottságának összes tagjának küldött egy példányt. A könyvben vázolt forgatókönyvet a védelmi minisztérium kellően komolyan vette, a védelmi miniszter Robert S. McNamara pedig egy magánbeszélgetés során el is ismerte, hogy komolyan aggódik egy esetleges baleset, hiba vagy csaló amerikai tiszt szabotázsa miatt.

A felhatalmazás nélküli kilövést megakadályozó jelszavas védelmi rendszert végül a hetvenes évek elején vezették be az amerikai légierőnél. Bár a légierő ezt jelenleg is tagadja, több forrás szerint is az atomfegyverek indítókódja minden támaszponton egységesen 00000000 volt.

A NATO-államokban lévő amerikai bombákat ennél komplexebb rendszer védte: egy négyszámjegyű kód, aminek két felét két ember ismerte, ezért mindkettejükre szükség lett volna az élesítéshez. Ez a rendszer amúgy maximum a robbantás késleltetésére volt jó, egy képzettebb műszerész pár óra alatt fel tudta volna törni. Ma jóval szofisztikáltabb rendszerek működnek, az amerikai hadsereg hidrogénbombáit például hatszámjegyű kóddal lehet élesíteni, ráadásul működik egy időkeret is, élesítési kísérletnél csak bizonyos ideig lehet beütni a kódot, utána lezáródik a rendszer.

Sokat fejlődött ugyan a biztonsági helyzet 1964 óta, az emberi tényezővel még mindig bőven akadnak gondok. A közelmúltban az amerikai hadsereg két magas rangú tisztjét is lefokozták. Olyanokat, akiknek lehetőségük lett volna bombák elindítására.

Tim Giardina ellentengernagy az Egyesült Államok Hadászati Parancsnokságának második legfőbb tisztje volt. A parancsnokság alá tartozik az Egyesült Államok minden nukleáris fegyvere. Tavaly azzal gyanúsították meg, hogy 1500 dollár értékben zsetonokat hamisított, és azokkal ment játszani a támaszpontjához közeli kaszinóban. Pár nappal később kirúgták Michael Carey dandártábornokot is, aki az amerikai nukleáris csapásmérő erők parancsnoka volt. Róla az derült ki, hogy oroszországi utazásán túl sok alkoholt fogyasztott, fiatal, kémgyanús orosz nőkkel mulatott, beszólt az orosz hivatalnokoknak, részegen Beatles számokat énekelt egy mexikói étterem színpadán a Vörös tér közelében, és hangosan tárgyalt ki bizalmas információkat.

Mindketten bőven befértek volna a Dr. Strangelove szereplői közé. Egy hete pedig  az amerikai nukleáris bázisok 34 tisztjét függesztették fel, mert csaltak az alkalmassági vizsgán, hármat pedig azért, mert kábítószert fogyasztottak. Ezek a tisztek feleltek azért, hogy megfelelő parancs esetén elindítsák és irányítsák az atomtölteteket.

A film legabszurdabb eleme a Doomsday Machine névre keresztelt eszköz létezése. A szovjetek a forgatókönyv szerint ezt azért építették ki, hogy ha az amerikaiak esetleg megtámadnák őket, akkor válaszcsapásként elpusztítsanak minden életet a Földön. Olyan állandó fenyegetést teremtve ezzel, ami miatt senki nem meri majd őket megtámadni. Az eszköz azonban értelmét veszti, magyarázza Strangelove doktor a filmben, ha titokban tartják. A film története szerint a szovjetek éppen a következő pártkongresszuson akarták bejelenteni, hogy elkészült, de az amerikai véletlen támadás miatt ez a filmben már mindegy volt.

A szovjet pártrvezetők, akik talán nem is látták soha a filmet, a hetvenes években kezdtek el dolgozni a rendszeren, ami Halott kézként lett ismert. 1985-re lett a kész, és annyi volt a lényege, hogy ha támadás érné az országot, a rendszer automatikusan, emberi beavatkozás nélkül indítson pusztító válaszcsapást. Ahogy a filmben, a valóságban is titokban maradt a létezése, csak a hidegháború vége után derült rá fény. A Wired 2009-es cikke szerint a rendszer amúgy mind a mai napig működik.

Mit is lehetne erre mondani?