Ha popzenéről van szó, a magát komolyan vevő zenetudomány szokás szerint kesztyűs kézzel nyúl a faszhoz. Ezért örültem meg rettenetesen, amikor kiderült, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóintézetének Zenetudományi Intézete (MTA BTK ZTI) konferenciát szervez a 20. és 21. századi magyar popzenéről. Végre leomlanak a Wolfgang Amadeus és Flipper Öcsi közé emelt mesterséges falak. Végre önjelölt rockzsurnaliszták helyett igazi hozzáértők elemzik a Hammond orgona jelentőségét a korai Edda munkásságában. És végre kiderül, valóban ki tudta-e énekelni Zámbó Jimmy a négy és fél oktávot, vagy a falzett nem számít.

Mondanom sem kell, csalódtam. Bár a konferencia címe eleve gyanús lehetett volna: a Könnyűzene - Könnyű zene? a nyolcvanas éve Ifjúsági Magazinjának problémafelvetési technikáit idézi, és nem sok jóval kecsegtetett a Cigányzene, sláger, táncházmozgalom szekció sem, amire beültem.

De megbánni nem bántam. A konferenciák végülis a konferenciázó szakmának szólnak, és nem a közönségnek, meg nekem, akit mindenféle hülyeség érdekel. Ehhez képest jól szórakoztam Loch Gergelyen, aki meglepően érdekes dolgokat ásott elő A szeretőm egy szerencsen című klasszikus kupléról, írekről, szerecsenekről és zsidókról, és amikor illusztrálni kellett, akkor dalra fakadt (zongorakísérettel!). Rainer Künzlertől és a recsegős Gramophone meg Vox lemezeiről kiderült, hogyan fonódott össze a 2. világháború előtt a magyar és a német tánczene, és Riskó Kata olyan szörnyű tabukról beszélt nagyon szikár, szaknyelvi terminusokban, mint az Eltörött a hegedűm 36-ik Rácz Laczi díjnyertes cigányprímás és zenekara előadásában.

Kiderült továbbá, hogy a zenetudósok, ha eleresztik magukat, tudnak viccesek is lenni. Eddie Izzard kaliberű fergeteges poénokra azért senki ne számítson, a komolyzenei szakma már azon is a földön gurul a  kacagásról, hogy száz éve egy cigányzenekar tangóritmusban játszott el egy áriát a Toscából, dehát van, aki fingós poénokon röhög, pedig az se sokkal viccesebb.

Az istenadta fül

És ez a szekció csak az első volt a sok közül, a konferencia kétnapos, szombaton is tart. Azt viszont a teljes program tanulmányozásával sem sikerült megfejtenem, hogyan gondolja a magyar komolyzene-tudomány, hogy a komplett 20. és 21. század popzenéjét a kuplén és az operetten kívül Molnár Antal, az Orfeo Zenekar és Víg Mihály filmzeneszerzői munkássága reprezentálja a legjobban. Legalábbis ők nevesülnek az előadásokban.

Nem mintha bajom lenne bármelyikükkel, és különben is: a tudós azt kutat, amit akar. De ha a fél karomat nem is, egy jó karban lévő, használt műbőr gitártokot biztos adnék azért, ha ezek az értelmes, felkészült, a szakmájukat imádó emberek végre nem kerülgetnék a forró kását, hanem a saját tudományos eszközeikkel, szakértelmükkel és az istenadta fülükkel egyszer, akár csak viccből leereszkednének ahhoz a könnyűzenéhez, amit a közönség ma könnyűzenének nevez, és elmagyaráznák, miért szar a Kis Grófó, és mitől jó Fluor Tomi. Vagy fordítva.  Ha egy Népstadiont nem is, egy Kongresszusi Központot biztos megtöltenének vele.

Néhány előadás címét elkészítettem, hogy ezzel se kelljen bajlódniuk. Használják egészséggel!

• A „dögös riff" a XX. században – Radics Béla örökségének lehetséges értelmezési tartományai
• Földes Hobo László nyomában a Mississippi deltavidékén
• Jön a brék, jön a brék, Fenyő Miki nyomorék – a magyar break története Pajor Tamástól Geszti Péterig
• 120, 130, 145. Popular BPMs. A Quantitative Approach to Contemporary Hungarian Techno Music
• Elkurvult-e a Belga attól, hogy háromnál többen hallgatják? Az underground és a közönség viszonya az új évezred küszöbén túl
• Repatarurgyán és Nyitmákhívó – a tudatmódosító szerek hatása Paksi Endre színpadi prozódiájára
• Tud-e énekelni az Éneklő Magyar Lány, és sikeres lett volna, ha szlovák? Aszinkron analízis (kísérlet)
• A bitonalitás és moduláció szerepe a magyarországi rapháborúban – ki nyerné meg a Majka-Dopeman-ökölpárbajt?