Tapéta és Kádár János, füstölgő Trabantok és Polskik a határon - a rendszerváltás után sok minden történt, de talán a legfontosabb az volt, hogy újra lehetett Nyugatra utazni. Ez az akkor felnőtté érő generáció egyik legnagyobb élménye volt.

Volt azonban egy apró bökkenő az egészben: utazni ugyan lehetett, de a pénzt nem adták hozzá ingyen. Szerencsére a Magyar Államvasutak volt olyan előzékeny, régimódi és lusta, hogy könnyen hamisítható nemzetközi vonatjegyeket árult.

Aki csak tehette, vagy hamisította a jegyeket, vagy olcsón megvásárolta azoktól, akik hamisították őket.

Erről a korszakról már született egy film, Török Ferenc Moszkva tér c. filmje, a Kék Pelikán viszont kifejezetten a jegyhamisításnak szenteli a témát - ráadásul egy egészen különös animációs technológiával, ami Csáki László képzőművész nevéhez fűződik.

Rendesen iskolai táblára, krétával készíti a rajzokat, amiket aztán utómunkában mozgatnak meg, színeznek ki. A film műfaja is különös, leginkább dokumentumfilmnek tekinthető, hiszen a film régi emlékek felidézéséből áll össze, amiket időnként megszakítanak történelmi dokumentumok, rádió- és tévéműsor.

A beszélők nem akarták identitásukat felfedni, már csak ezért  is előny a rajzilmes műfaj, nem kell elhomályosított fejeket bámulni.

Csáki előző filmje is krétával készült, de ez egy fülledt thriller volt: a My Name is Boffer Bings egy amerikai író, Ambrose Bierce történetét meséli el, aki egy olajból meggazdagodó család nyomasztó titkáról írt. (A kisfilmet tavaly a kecskeméti animációs fesztiválon is bemutatták.)

A reklámfilmeket is készítő Csáki munkásságáról itt érdemes tájékozódni.

A film készítéséről és a technika bemutatásáról az Index forgatott videót tavaly. A Kék Pelikánt még idén befejezik az Umbrella stúdióban, szóval a nagyközönség valószínűleg csak jövőre találkozhat vele.