• Március 16-án szavaznak a Krímben arról, hogy függetlenedjenek vagy Oroszországhoz csatlakozzanak.
• 30 ezer orosz katonával megtámogatva aligha kérdéses a krímiek jövője.
• Az ukránok már nem mernek ukránul beszélni az utcán.
• Szlankó Bálint helyszíni riportja .

Szürreális a krími nem-háború. Az oroszok által körbevett ukrán bázisoknál ukrán katonák frontbarátkoznak a kozákokkal, az elzárt helyőrségeket ukrán civilek próbálják segíteni, a városokban pedig oroszbarát milicisták ellenőriznek mindent. Az oroszok többségének tetszik a megszállás, de az ukránok kétségbe vannak esve.

Néhány nappal ezelőtt Andrej Ivanyicsenkó alezredes, egy Szevasztopol melletti ukrán haditengerészeti ellátóbázis parancsnokhelyettese elkezdett beszélgetni a kerítésen kívül álló kozák milicistákkal, akik már több mint egy hete blokád alatt tartják a bázisát.

„Mondtam nekik, hogy én magam is orosz vagyok, a családom Oroszországból származik, az apám uráli kozák, és hogy otthon oroszul beszélünk” – mondja a kapun kívül álldogálva, időnként a nem sokkal odébb álló kozákok – szedett-vedett katonaruhába öltözött orosz félkatonai erők – felé pillantva. A kozákok mögött nem messzire reguláris orosz katonák álldogálnak az úton, ahogy a több hektáron elterülő ellátóbázis többi kapuja előtt is.

„Mondtam, hogy soha semmi problémánk nem volt Ukrajnában, hogy mindig tiszteletben tartották a jogainkat. Udvariasan meghallgattak, de nem mondtak semmit.” Ivanyicsenkó arra utal, hogy az orosz hadsereg és a velük szövetséges milicisták azért szállták meg február végén az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, mert itt állítólag a többségi orosz lakosságot elnyomják.

A krími válság talán legszürreálisabb része ez: az ukrán katonai bázisok és az őket körülvevő orosz erők közti feszült, de egyúttal már-már családias viszony. Az ukrán katonák egy része etnikailag orosz (az egész ukrán lakosság majdnem ötöde), és aki nem, az is tud oroszul. Lőni eddig nem lőttek egymásra, úgyhogy időnként elbeszélgetnek a kerítés két oldalán.

„Minden oké, ők is csak ugyanolyan emberek, mint mi, valójában ugyanaz a nép vagyunk. Szóval elbeszélgetünk mindenféléről, az életről meg az időjárásról” – mondja egy kozák a kerítésen kívül. „Megértjük az álláspontjukat, ők is esküt tettek. Az ő helyzetük nehezebb, de mi sem akarunk harcolni, úgyhogy nem fenyegetjük egymást. A múltkor még kávét is hoztak nekünk.”

Ivanyicsenkó azt mondja, a bázison belül jó a hangulat (az újságírókat egy ideje már nem engedik be, szóval ezt az állítást nehéz ellenőrizni). „Mindenkinek van feladata, mindenki dolgozik, senki nem tétlen. Van konditerem, van tévé, igaz, az oroszok nemrég megpróbálták kikapcsolni, és azóta elég rossz a jel. Az emberek megnyugodtak, tudjuk, hogy mit kell tennünk.”

Ez a látszólag kellemes hangulat persze komoly feszültségeket takar. Pár bázist plusz egy katonai kórházat már elfoglaltak az oroszok, igaz, erőszak nem nagyon volt, és senki nem sérült meg. Egy Szimferopol melletti bázisra állítólag azért nyomultak be a milicisták, hogy elvegyék az ukránoktól az autóikat. Két aktivistát, egy ukrán parancsnokot és újságírót pedig elraboltak, róluk napok óta nincs hír.

A szevasztopoli kikötőben egy nagy ukrán hadihajó horgonyoz – a kikötő is orosz blokád alatt van –, lent a dokknál ukrán civilek álldogálnak. Egy kisteherautó tolat be, a csomagtartó tele van konzervekkel, ásványvízzel, cigarettával. „Erkölcsileg is támogatni akarjuk őket, nem csak ennivalóval” – mondja a csak Viktorként bemutatkozó 52 éves férfi, aki az adományokat hozta a barátaival. „Az a fontos, hogy érezzék, nincsenek magukra hagyva.”

Elkezdik kipakolni a cuccokat, miközben a hajótól egy kis motorcsónak indul el a partra. Viktor egy kis beszédet rögtönöz, hogy mennyire szeretik a katonákat, és hogy azért hozták a holmikat, hogy biztosítsák őket támogatásukról. A tengerészek meghatottnak tűnnek, bár nemigen szólnak semmit. Végül csinálnak pár képet közösen az óriási halom ennivaló előtt, aztán a tengerészek elkezdenek bepakolni a csónakba.

Viktor felhős tekintettel szívja a sokadik cigarettát, miközben a hurcolkodó tengerészeket nézi. „Hogy hogyan fog mindez végződni? Nem tudom, de rossz érzéseim vannak. Szerintem csak akkor lesz jó vége, ha Amerika és az EU beavatkoznak. Ez az egyetlen esélyünk.”

Közben az ellátóbázison egy fehérorosz dobosegyüttes szórakoztatja a körbevett ukrán katonákat, direk ezért jöttek ide Minszkből. Alekszej Barsoba, a Port Mone vezetője utóbb azt mondja, a koncert jól ment, és a katonák hálásnak tűntek, bár ők sem voltak túl beszédesek. „Elég nagy csönd van odabent, de mégis magabiztosnak tűnnek. Úgy tűnik, elszánták magukat, nem hezitálnak, hogy mi a feladatuk. Azt mondták, nem maradt semmijük, csak az esküjük.”

Állítólag a két fél között megállapodás van, hogy a március 16-ra kitűzött népszavazásig – ami elvileg arról dönt majd, hogy a Krím független állam legyen vagy csatlakozzon Oroszországhoz – nem támadnak egymásra. Nehéz megjósolni, mi lesz utána, hány ukrán helyőrség adja meg magát és hányan állnak ellen, illetve hogy egyáltalán mit tehetnek a bizonyára sokkal erősebb oroszok ellen.

A bázisoktól távol, bent a városokban rosszabb a hangulat. Az utcákon, főleg a fontosabb épületek körül helyi orosz milicisták és oroszországi kozákok álldogálnak, igaz, többnyire fegyvertelenül, esetleg ostorral. Ezek többnyire hihetetlenül rosszarcú férfiak, akik jobbára gyanakodva méregetik az embert. Civilben vagy kissé szedett-vedett katonai szerelésben vannak, karjukon a Szent György rend sárga-piros szalagjával (ez a hadi sikerek orosz jelképe).

Ha beszélgetni próbál velük az ember, hamar fölengednek, de a hivatalos vonalat ismételgetik. Vagyis hogy ők azért állnak itt, hogy megakadályozzák a fasiszta provokációt, hasonlót ahhoz, ami szerintük Kijevben lezajlott. Azt mondják, önkéntes hazafiak, akiket senki nem fizet, és azért szerveződnek, mert Ukrajna új vezetése náci (ez a szó sűrűn hangzik el, még horogkeresztes Ukrajnát ábrázoló plakátok is vannak a városban), és nekik meg kell védeniük az itteni oroszokat.

Egy Andrej Szkrinnyik nevű helyi üzletember és politikus, aki a miliciák egyik szervezője, viszont igen őszintén nyilatkozik. Elmondja, hogy ezeket az oroszpárti erőket az Egyesült Oroszország párt zászlaja alatt szervezik – ők vették át a hatalmat február 28-án, gyakorlatilag egy puccsban. Még arról is beszámol, hogyan aknázták alá a kozákok az Arabatszkaja Strelkát, a Krímet a szárazfölddel összekötő földnyelvet, hogy megnehezítsenek egy ukrán ellentámadást. „Az aknákat oroszországi barátainktól kaptuk ajándékba” – mondja mosolyogva.

Szkrinnyik azt mondja, a milíciák – akik nem csak „rendfenntartással” foglalkoznak, de arra is készülnek, készletek felhalmozásával, ha az ukránok esetleg kikapcsolják a gázt és az áramot – nem csak az új krími vezetéstől, de oroszországi politikai körökből is kapnak támogatást. Például Juríj Luzskovtól, aki sokáig az orosz kormánypárt alelnöke és Moszkva polgármestere volt.

Szkrinnyik – akinek szülei Oroszországból származnak, apja pedig a szovjet hadseregben szolgált – elszántan és mellébeszélés nélkül szervezi célját, a Krím visszacsatolását Oroszországhoz, ami szerinte egy történelmi igazságtalanság helyreállítása. Az oroszbarát kijevi kormány januári bukása az alkalom: „Mindenki látta, hogy mi történt Kijevben, hogy az egy puccs volt, amit Amerika és az EU finanszírozott, hogy felosszák egymás között a világot.”

Ez elterjedt véleménynek tűnik a helyi oroszok között. Legtöbbjük, akivel beszéltem, azt mondta, fél a „fasiszta” kijevi kormánytól, és úgy érezte, Oroszország részeként jobb élete lesz, például jobban keres majd. Több rivális demonstrációt is tartottak az elmúlt napokban, ezek főleg etnikai alapon oszlanak meg (orosz kontra ukrán és tatár). Volt egy kis lökdösődés is, főleg az oroszpártiak részéről, akik jóval többen vannak: a lakosság kb. 60 százaléka orosz, 25 százaléka ukrán, a többi főleg krími tatár.

„Nem hiszem, hogy ami történt, megszállásnak nevezhető. Az orosz katonák azért vannak itt, hogy megvédjenek minket” – mondja például Ludmilla Naumenko, a helyi néprajzi múzeum helyettes vezetője. „Megszoktuk már, hogy Ukrajnához tartozunk, de ők megpróbáltak elukránosítani minket, elvenni a nyelvhasználati jogainkat. Ami pedig Kijevben történik, hajmeresztő, a nácik, a maszkos emberek, az oroszok elleni fenyegetések.”

Sok orosz arra panaszkodik, hogy az összes hivatalos dokumentum ukránul van, hogy a mozifilmek többségét ukránra szinkronizálják, és hogy az új ukrán parlament egyik első intézkedése volt, hogy megszüntette az orosz hivatalos státuszát (bár ezt végül megvétózta az elnök). Ami pedig a kijevi eseményekről alkotott nézeteiket illeti, ebbe bizonyára az is belejátszik, hogy az orosz és az ukrajnai orosz nyelvű média rendkívül negatív színben tüntette fel a tüntetőket.

Tatjána Samanejova, aki a krími állami tévénél dolgozik, azt mondja, a helyzetet legitimálják a Krímet Oroszországhoz kötő történelmi szálak. „Mi oroszok közelebb érezzük magunkat Oroszországhoz. Különbözünk Ukrajnától. Miután a Szovjetunió felbomlott, egy másik országban találtuk magunkat, az ukránok pedig megszállónak neveznek minket.” A Krím 1783-ban került orosz fennhatóság alá és 1992 óta a független Ukrajna része.

Szimferopol kedves, de eléggé szovjet hangulatú város. Lenin szobra még mindig áll a főtéren, szemben a szocreál kormányépülettel. A lakosság aránytalanul nagy része volt szovjet katona, akit ide, az orosz riviérára nyugdíjaztak. Az oroszpárti tüntetések tipikus szereplői a szovjet egyenruhát – vagy legalább tányérsapkát – viselő öregurak. Egy januári közvélemény-kutatás szerint a krímiek fele közelebbi kapcsolatokat akart Oroszországgal.

Azok az oroszok, akik nem kérnek az annektálásból, úgy tűnik, kisebbségben vannak. Ljubov Kalmakova, egy ügyvéd, azt mondja, nyelvi elnyomásról beszélni butaság, tekintve, hogy a Krímen mindenki tud oroszul. Még a tatárok és az ukránok egy részének az anyanyelve is orosz. „650 iskola van itt, ebből 7-ben tanítanak ukránul. A felsőoktatás és majdnem az egész média oroszul van. Ha valakinek oka van panaszkodni, az az ukránok” – mondja. Az utcán is minden felirat oroszul van.

Kalmakova szerint az orosz megszállás katasztrófa. Az interjú alatt rendszeresen sírva fakad. „Ezeket az embereket becsapták, megvezették, nem veszik észre, hogy ez az egész csak Putyin érdekeit szolgálja és hogy valójában egyáltalán nem érdekli a sorsunk. Azt hiszik, jobban fognak élni Oroszországban. De senki nem fogja elismerni az annektálást, páriaállam leszünk, elzárva Európától, a nyakunkon egy rablókormánnyal.” Azt mondja, ezek után nem fog tudni itt élni, el kell költöznie.

A helyi ukránok hangulata elég egyértelműnek tűnik: dermedten nézik, mi zajlik körülöttük, és többen alaposan meg vannak ijedve. Több ukrántól is hallottam, hogy nem mer ukránul beszélni az utcán, akit pedig rajtakaptak, nemegyszer megkapta, hogy fasiszta. Van, aki el is akar menni. Az elmúlt napokban volt néhány tüntetés, például az ukrán költő, Tarasz Sevcsenkó kétszázadik születésnapján, de csak néhány százan jelentek meg. „Nem kérünk a szovjetekből”, „Putyin nem Oroszország”, „Nem leszünk rabszolgák”, és ehhez hasonló szlogeneket kiabáltak.

„Az oroszok bevették a putyini propagandát” – mondja Pável Kolonyicsenkó, egy középkorú úr. „Nem értek egyet Krím annektálásával, Krím Ukrajna része, Ukrajna pedig egy szuverén állam. Harminc éve élek itt, és szabad Ukrajna sokkal jobb hely, mint Putyin Oroszországa. Remélem, hogy egy napon az EU-hoz is csatlakozunk, nem pedig újra a Szovjetunióhoz.”

Egy idősebb hölgy azt mondja, a Krím értékét éppen az adja, hogy különböző népcsoportok élnek együtt békében. „Ukrajnában lehetséges így élni, mindenki tiszteletben tartja mindenki másnak a jogait, valamennyien barátok vagyunk. Putyin alatt ez nem fog menni. És soha nem gondoltam volna, hogy a saját testvéreink, az oroszok egyszer ránktámadnak. Hogyan lehet ilyen körülmények között népszavazást tartani a hovatartozásról? A fegyverek árnyékában? Én el se megyek.”

Nehéz megkerülni a következtetést, hogy lényegében mindegy, hogy ki mit csinál itt, a krímieknek így ebben a formában annyi. Harmincezer orosz katona van itt, Moszkva nem fogja őket elengedni, úgyhogy a feszültségektől nem teljesen mentes, de összességében elég sikeres krími orosz-ukrán-tatár együttélést ezentúl Vlagyimir Putyin birodalmán belül kell megoldaniuk.