Az orosz csapatok bármelyik pillanatban megindulhatnak Kelet-Ukrajna ellen. A beavatkozást előkészítő provokációk már elkezdődtek, a kérdés csak az, hogy Putyin végül rálép-e a hadiösvényre. Míg a Krím megszállása eddig vértelen volt, addig a többi ukrajnai megyéé minden bizonnyal csak háború árán lenne lehetséges. Ez pedig nagy hatással lesz Európára, és azon belül Magyarországra is.

Az ukrán fasiszta veszélyről és az ukrajnai orosz kisebbség fenyegetettségéről szóló orosz retorika, a Krím-félszigetre két hét alatt összevont több mint ötvenezer orosz katona és a szombati első orosz-ukrán összecsapás mind-mind azt sugallják, hogy Moszkva legalábbis nyitva tartja Kelet-Ukrajna megszállásának lehetőségét. A Financial Times múlt heti értesülései szerint a félsziget két héttel ezelőtti megszállásakor már tervben volt a többi orosz-lakta ukrán terület inváziója, de Putyin végül az utolsó pillanatban visszakozott. Azóta azonban a krími terület simának tűnő annexiója és az azzal szerzett belpolitikai népszerűségnövekedés még fel is bátoríthatta az orosz elnököt.

Ha végül megteszik, az nagyobbat változtat az európai renden, mint a német újraegyesítés és a kommunizmus bukása óta bármi.

Először is ezzel a lépéssel Oroszország befejezné legutóbbi, mintegy negyedszázados kalandját a részleges nyugati léttel. A Szovjetunió bukása óta mind az orosz, mind a nyugat-európai elitben élt az a hit, hogy a több interakció és a szorosabb kereskedelmi kapcsolatok részben a Nyugat részévé tehetik az eurázsiai nagyhatalmat. Mivel azonban a liberális demokrácia elvei mára a Nyugat identitásának alapköveivé váltak, az ettől egyre távolabb kerülő Oroszország integrálása illúziónak bizonyult. Ahogy e távolodás egyre világosabb lett, úgy gyengült meg Moszkvában is az elit Nyugat-barát része és kerekedtek felül a hidegháború logikáját soha el nem felejtő csekisták. Ők pedig, egyébként a saját szempontjukból jogosan, egyre inkább saját uralmuk ellenzékét látta a demokráciát és a jogállamiságot a volt-Szovjetunióban lankadatlanul hirdető és terjesztő Nyugatban. A Krím, de különösen Kelet-Ukrajna esetleges lerohanása jó időre egyértelművé tenné, hogy Oroszország semmilyen formában nem része a Nyugatnak, annak alapvető értékeiben, elfogadott eszközeiben egyáltalán nem osztozik.

Hogy Oroszország nem partner, nem potenciális szövetséges, hanem elsősorban ellenfél és fenyegetés.

Ez pedig alapvetően megváltoztathatja a Nyugat kapcsolatát Moszkvával. Egyrészt alapjaiban átalakulhat a német-orosz viszony. Korábban Németország volt a “közeledésen keresztüli befolyásolás” élcsapata, az az ország, amelyik rendre megtalálta a hangot a sűrű cikk-cakkokat leíró Oroszországgal. Volt emögött stratégiai meggyőződés, kereskedelmi érdek és persze az a tény is, hogy a németek elég erősek ahhoz, hogy az oroszok se tudjanak packázni velük. Ahogyan azt az elmúlt hetekben nagyon sokan megírták szerte Európában, az ukrán krízis európai kezelésének legfontosabb újdonsága az, hogy Berlin tartja a kezében a kormányrudat. Korábban az ilyen ügyekben mindig London vagy Párizs vitte a prímet, jelenleg azonban Merkel beszél Putyinnal minden nap.

Beszél vele és ennek eredményeképpen Európa egyre inkább távolodik Moszkvától.

Persze továbbra is vannak olyan fajsúlyos szereplői a német elitnek, akik még ezt is elnéznék Putyinnak, de a német kormány szemmel láthatóan nem tartozik ezek közé. Nem arról van szó, hogy holnaptól nem vesznek orosz gázt, hisz ezt a németek sem engedhetik meg maguknak, de Ukrajnát Putyin minden rúgkapálása ellenére is Európához fogják kötni. Továbbá az oroszok ezentúl nem kapják meg az elmúlt két évtizedben nekik automatikusan járó német jóindulatot.

Másrészt a brüsszeli bürokrácia felhatalmazást fog kapni, hogy bizonyos stratégiailag fontos gazdasági kérdésekben az egész Uniót képviselje Moszkvával szemben. Ez a folyamat már korábban elindult, és például az oroszok ezért kényszerültek jelentős árengedményt adni Lengyelországnak és Görögországnak a hosszú távú gázszerződéseik idei újratárgyalásakor. Az Unió erejét ezekben a kérdésekben eddig az korlátozta, hogy több meghatározó állam, elsősorban Németország és Olaszország, előszeretettel kötött kétoldalú megállapodásokat Moszkvával. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a berlini álláspont változásával (és Berlusconi leáldozásával) Brüsszel lényegesen nagyobb játékteret kap majd, hogy érvényesítse az egységes európai piac alkupozícióját és szabályait.

Ez hosszú távon óriási károkat okozhat Moszkvának, hisz sok ügyfél és partner helyett egyre inkább egy nála sokkal gazdagabb és sokkal nagyobb behemóttal kell majd tárgyalnia.

Végül, de nem utolsó sorban, lényegesen konfrontatívabbá válhat az Egyesült Államok és Oroszország viszonya. Az USA az egyetlen ország, amelyik megvédheti Ukrajnát, illetve Oroszország magukat most érthető módon veszélyben érző szomszédait. Ráadásul az amerikai belpolitika sajátos és külpolitikai ügyekben gyakran rövidlátó dinamikája most éppen abba az irányba nyomja Obama elnököt, hogy végre “erőt mutasson”, azaz lehetőleg sok pénzzel és fegyverekkel pántlikázza ki az ukrán államot. Kelet-Ukrajna esetleges inváziója teljes bizonyossággá tenné ezt a most sem valószínűtlen fejleményt.

Vlagyimir Putyin elsősorban belpolitikai megfontolásokból, saját hatalmának stabilizálása érdekében olyan kalandba vitte országát, amiből hosszú távon nagyon nehéz lesz pozitív szaldóval kijönnie. Ha mindezek tetejében még Kelet-Ukrajna egy részét is elfoglalná, akkor azzal tartósan szegényebb gazdasági pályára helyezné országát és legalább egy évtizedre elszigetelné a Nyugattól. Európai szempontból ennek akár pozitív hozadéka is lehet, amennyiben az ukrán krízis egy, az orosz ügyekben a közös európai érdekért határozottabban kiálló Berlint és Brüsszelt eredményez. Magyarországnak egy ilyen fejlemény teljesen egyértelműen pozitív volna. Ebben a helyzetben ugyanis még az ismételten kétharmados Fidesz se nagyon tudná Moszkva felé elkötelezni az országot.