Vlagyimir Putyint láthatóan nem hatotta meg, hogy több közeli tanácsadója ellen szankciókat vezettek be. Hétfőn elismerte a Krím függetlenségét, kedden pedig aláírta a szerződést a szakadár állam Oroszországhoz csatlakozásáról. Most nem azt vizsgáljuk, hogy miért döntött így, hanem hogy hogyan jutottunk el a Szovjetunió összeomlásától odáig, hogy Oroszország és az Egyesült Államok láthatóan képtelen szót érteni egymással.

"Isten áldásával, Amerika megnyerte a hidegháborút."

Ezt az idősebb Bush mondta utolsó, 1992-es évértékelő beszédében, a Szovjetunió széthullása után. Hülyeség volt.

• A hidegháború nem a Szovjetunió szétesésével ért véget.
• A Szovjetunió szétesése még csak nem is volt egyenes következménye a hidegháború lezárásának.
• Sőt, mi több, nem is az amerikaiak verték szét a Szovjetuniót.
• Hanem Borisz Jelcin orosz elnök, ukrán és belarusz kollégájával közösen.
• Maga Bush fél évvel korábban még pont arra bíztatta a Szovjetunió tagállamait, hogy a három balti ország kivételével maradjanak egyben.
• Az utolsó szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov pedig még a Szovjetunió szétesése után is állította, hogy a hidegháború végének csak nyertesei voltak.

Bush mondata mégis elindított egy folyamatot. A világ tényleg vesztesként kezdett bánni Oroszországgal. Ezt megkönnyítette, hogy nemcsak a Szovjetunió hullott szét, hanem az orosz gazdaság is összeomlott. A kilencvenes években az oroszok leginkább saját problémáikkal voltak elfoglalva, akár gazdasági válságról volt szó, akár az ország továbbaprózódásának megakadályozásáról.

Putyin az 1998-as orosz pénzügyi válság után lett az addigra már erősen leépült Borisz Jelcin miniszterelnöke, első lépéseként pedig kirobbantotta a második csecsen háborút. Eddigre nagyot változott a világ. Míg 1991-ben a hidegháborút Bush szerint elvesztő oroszok 80 százaléka szimpatizált Amerikával, 1999-ben már 80 százalékuk nem. Talán már ők maguk is vesztesnek gondolták magukat.

Vagy mert Bill Clinton elnöksége idején az amerikaiak az oroszok tiltakozása ellenére és az ENSZ felhatalmazása nélkül megbombázták Szerbiát, elérve ezzel Koszovó függetlenedését, amire Putyin most, a krími válság idején elég gyakran hivatkozik is. És eldőlt az is, hogy a NATO felveszi tagjai közé a Varsói Szerződés több volt országát is.

Putyin, aki rövid miniszterelnökség után 2000-ben váltotta Jelcint Oroszország elnökeként, a kezdetben kimondottan nyugatosnak számított. 2001. szeptember 11-én elsőként ajánlotta fel segítségét George W. Bushnak, és az afganisztáni háború kezdetén tartotta is magát ígéretéhez.

Cserébe semmit sem kapott. Bush az oroszok tiltakozása ellenére és az ENSZ felhatalmazása nélkül megtámadta Irakot, nem is annyira burkoltan támogatta az oroszbarát kormányokat megbuktató ukrán és grúz forradalmakat, és még a két ország NATO-tagságát is felvetette. "Az amerikaiaknak érteniük kellett volna, hogy Oroszország túlérzékeny lehet arra, ha egy idegen katonai szövetség a határukig terjeszkedik" - mondja erre Jack F. Matlock, aki az USA utolsó nagykövete volt a Szovjetunióban, és aki a fentebb részletezett történelmi részleteket is megosztotta a Washington Postban közölt cikkében.

Talán ennek is szerepe lehetett Putyin eurázsiai fordulatában. Oroszországban a 19. század óta vetekszik egymással az európai és az eurázsiai gondolat. Az előbbi a modernizációhoz és a Nyugathoz kötné Oroszország sorsát. Az utóbbi viszont önálló, vezérelvű birodalomban gondolkodik. Hogy az utóbbi diadalmaskodott, azt Grúzia és Ukrajna, illetve Abházia és Dél-Oszétia, illetve a Krím megszállása jelzi.

És az is, hogy mostanra szinte megszűnt a normális kommunikáció Oroszország és a világ többi része között. Az informális csatornák befagytak, a formális csatornákon pedig fenyegetések váltják a másik cukkolását.

"Gyorsan elfajulhatnak a dolgok, ha rosszul választanak."

Ezt John Kerry amerikai külügyminiszter üzente a múlt szerdán Putyinnak.

“Obama elvtárs, és azokkal mit kezdesz, akiknek se bankszámlájuk, se vagyonuk nincs külföldön? Vagy erre nem is gondoltál?”

Ezt meg Dmitrij Rozogin orosz miniszterelnök-helyettes az amerikaiaknak hétfőn, amikor éppenséggel személy szerint ellene is szankciókat vezettek be.

Ezek után az már nem is volt meglepő, hogy Putyin még aznap elismerte a Krím függetlenségét, másnap pedig már a félsziget Oroszországhoz csatolásáról adott ki rendeletet.

Most itt tartunk. Azt, hogy mi lesz, nem merném megjósolni. Miközben ezt a cikket írtam, az ukrán kormány úgy döntött, hogy kiüríti a Krímet – ez olyasmi, amire nem gondoltam volna. De hozzon bármilyen újabb szankciókat a Nyugat, az eddigiek alapján kevéssé tűnik valószínűnek, hogy Putyin visszariadna. Már csak azért is, mert azok a szankciók, amik komolyan árthatnak Oroszországnak, ugyanúgy ártanak a Nyugatnak is.