Talán meglepően hangzik, de higgyenek nekünk: fölfedeztünk egy fotóművészt (fotográfust, esetleg fotóst – nem tudni ő melyik kifejezést használta volna magára, valószínűleg egyiket sem).

Vajszada Károlynak hívják és valójában festő. Egy rossz festő, ez az igazság. Fényképésznek (használjuk talán ezt a szót) viszont egyedülálló, páratlan, megdöbbentően jó.

Nagy szavak, még minket is meglep, hogy le merjük írni.

Bizony, fölfedeztünk egy fényképészt, Vajszada Károlynak hívják. Nem tudjuk, hogy mikor született és mikor halt meg.

Pillanatnyilag majdnem semmit sem tudunk róla. Az internet szerint Vaszary János festő tanítványa volt a húszas évek második felében. Képei a Vaterán cserélnek gazdát (ha cserélnek), húszezer forint körüli összegekért. Csendéletek, kisvárosi utcaképek, az édesanya portréja több beállításban. Például.

A potenciális vevők nem is sejtik, hogy Vajszada Károlytól nem festményt, hanem fotót kéne venni, azt viszont nagyon gyorsan szerintünk, mert pár héten belül a többszörösét fogják érni.

A fotóhagyatékot Zsanda Zsolttól kaptuk kölcsön, akihez az édesapján keresztül jutottak a 6x6-os negatívok.

A hét közepe óta minden harmadik szkennelt kocka a Fortepanon is látható, az ezer fönnmaradt kép közül 330, itt láthatók, nagy méretben letölthetők. (A többi jórészt erdei csendélet, patakok, békák képe volt.)

A fotók kivétel nélkül a Felvidéken készültek. (Fontos ez? Néprajzosoknak, kisebbség-kutatóknak igen, amúgy talán nem). Az ötvenes/hatvanas évek fordulóján járunk, Losoncon és Füleken. Pontosabban az utcán – és ez a legfontosabb a Vajszada fotók kapcsán.

Szerzőnk ugyanis egy kisvárosi streetfotós volt,

ezért a fellengős kezdés a cikk tetején. A losonci Vivian Maier. Kisvárosban, jóval-jóval kevesebb képpel (sajnos), de szinte ugyanazzal az attitűddel.

A láthatatlan fotós tudósításai ezek a sorozatok. Árokásásról, vasgyűjtésről, piacokról, tavaszi zivatarról. És mindenekelőtt gyerekekről, lapátból rögtönzött szánkón, vízhordás közben, stikában cigarettára gyújtva.

Figurák és fény. Ez a két dolog érdekelte Vajszada Károlyt és igaza volt! Ezzel a két dologgal leírható a fotóművészet talán legérdekesebb fele, a „híres emberek”, és „fontos dolgok” nélküli világ. A mi kis ábrándos, kiszolgáltatott, üres, vágyakozó napjaink - a Vajszada-fotókat látva óhatatlanul költői mondatokba ringatjuk magunkat.

Azért van itt pár furcsaság az életmű körül. Nem világos például, hogy mik ezek a képek pontosan? Tudósítások? A helyi fotókörben készült kvázi riportok? Előtanulmányok a festményekhez?

Miért áll ki valaki egy útkereszteződésbe, hogy lefényképezze a zivatarban rohanókat a sarki fodrászüzlet előtt? 1959-ben? Kinek készültek a hajnali munkába indulókról szóló faluszéli képek?

Vagy a hazatérő kecskék - igen, ez még mindig street fotó - portréi?

Kedves olvasó, őriz esetleg otthon Vajszada Károly fotókat? Hívjon, jövünk, készpénzzel fizetünk. Lehetne ez a vicceskedő végszó, de ehhez az anyaghoz semmiképp sem illene. Inkább azt szeretnénk mondani, hogy valami ilyesmiért kezdtünk el fotókat publikálni 3 és fél évvel ezelőtt. Kb. ezt szerettük volna mutatni, mondani. Mindig.

Folytatása következik – bár így lenne!