• Vettél részt valaha meetingen, ahol döntést kellett volna hoznotok egy fontos témában?
• Nem jutottatok semmire?
• Nem csoda, hiszen egy meeting erre tökéletesen alkalmatlan.

Egy új kutatás szerint ennek egyszerű az oka: sok a szöveg, ami elterelheti a figyelmet.

A kutatásban két-két embernek kellett közös döntésre jutnia, vagy rövid szöveges üzenetekkel, vagy beszélgetve és írásban kommunikálva. A párnak két gyorsan lejátszott sorozatban mutattak képeket. Az egyik sorozatban volt egy kép, amit meg kellett találniuk, de nem tudták, hogy a kettőből melyik sorozatban. Ezután mindkettőjüknek meg kellett tippelniük, hogy a két sorozatból melyikben lehet a keresett kép. Ha ugyanarra tippeltek, újabb képsorozat következett, ha nem, akkor két forgatókönyv következhetett.

A párok egy részének csak írásban szabadott ezután kommunikálnia, míg a másik részének akár szóban is lehetett.

Az előbbieknél a pár tagjainak egyszerű információkat kellett közölniük egymással: szerintük melyik sorozatban van a kép, és hogy mennyire biztosak benne (osztályozhatták számmal is, hogy mennyire biztosak magukban, de megírhatták azt is, hogy „teljesen biztos vagyok benne” vagy „csak tippelek”). Végül a kutatók az egyiküket önkényesen kiválasztották, és neki kellett tippelnie.

Bár egyik pár sem vallott nagy szégyent, összességében azok a párok teljesítettek jobban, ahol a szóbeli kommunikáció nem volt megengedett.

De hogy lehet az, hogy lehúzza a csoportot egy olyan folyamat (a meeting), amit pont azért találtak ki, hogy a szabad eszmecserével segítse a döntéshozatalt?

Azok, akik beszélhettek, nem a döntés pontosságát javították, hanem növelték az elméletükbe vetett bizalmat. Azaz elhomályosították a helyzetet, bebeszélték maguknak a saját igazukat. A több beszéd nem győzte meg a csoportot az ellenkező elméletről, a páros csendesebbik tagja pedig nem tudott vagy nem mert előállni a saját álláspontjával, így létfontosságú adatok fölött siklottak át: nem derült ki, hogy a pár tagjai mennyire biztosak a döntésükben.

Egy másik kutatásban emberek egy csoportjának iskolai képviselőt kellett választaniuk. A kutatók úgy találták, hogy szinte sosem a képességei alapján legalkalmasabb embert választották, hanem az nyert, akinek a meeting elején a legtöbb szavazata volt. Bár elméletileg a tárgyalás arra ad esélyt, hogy megosszák egymással az ötleteiket, és azokat megvitassák, de a kutatók arról számoltak be, hogy a csoport tagjainak vita előtti és utáni szavazatai azt mutatták, hogy a vita az álláspontok megmerevedéséhez vezetett, nem pedig a jelöltekről a csoporttagokban kialakult torz kép korrigálásához. Minél többet hallották a csoport tagjai a többiek véleményét, annál biztosabbak voltak a maguk igazában. Beszéltek, beszéltek, de semmi előrelépés nem történt.

Csendet!

Úgy tűnik, sokszor a legjobb, amit tehetünk, hogy az egyeztetést rövidre zárjuk, és hagyjuk, hogy az emberek átgondolhassák az álláspontjukat anélkül, hogy azt mások előtt meg kellene védeniük.

Amikor az első kutatásban a párok csak írásban kommunikálhattak, nem érezték úgy, hogy magabiztosabbnak mutassák magukat, mint amilyenek valójában voltak. Amikor nem kellett vitázni, az emberek nyíltabban vallották be, mennyire biztosak magukban, és őszintébben hasonlították össze a saját döntésüket a társukéval. Amikor az emberek beszélhettek, mindegyik kutatásnak ugyanaz lett a vége: az emberek addig beszéltek, amíg el nem fáradtak, és azzal a döntéssel álltak fel, amit már a vita előtt meghoztak. (io9)

Kapcsolódó: Egyterű irodában dolgozni maga a pokol