Orbán Viktor azt mondta a választási kampányban, hogy az új kormány programja egyetlen szóval leírható: „Folytatjuk”. De igazából nincs nagyon mit folytatni. Amit elkezdtek, annak egy jelentős részét a ciklus végére be is fejezték.

Erős a gyanúnk, hogy ez a „folytatjuk” inkább a tanácstalanságot hivatott elleplezni.

Persze azt is látnunk kell, hogy még mindig tart a választási kampány. És a magyar választási kampányok egyik aranyszabálya, hogy nem szabad megijeszteni az embereket. Most pedig előttünk az Európai Parlamenti választás, illetve az őszi önkormányzati választások. Nyilvánvaló, hogy a kormányfő nem fog semmi olyat mondani, ami szavazatokba kerülne májusban, majd szeptemberben. De ez még nem kéne, hogy megakadályozza abban, hogy valami népszerűvel álljon elő. Mint ahogy 2010-ben az egymillió munkahelyet, illetve az oligarchák elleni küzdelmet villantotta fel. Most mégsem mondott semmi ilyesmit. Csak annyit, hogy „folytatjuk”.

De mit is?

Az elmúlt négy év nagy és megnyert háború ívenként bontakozott ki a szemünk előtt. Háború volt a válság és a gonosz külföld ellen. Ehhez illeszkedően a kormányzás nem szólt másról, mint egy gazdasági stabilizációs, továbbá egy szisztematikus jövedelemátcsoportosítási-kísérletről.

A stabilizációra részben a görög válság hatására gyorsan romló külső környezet, részben pedig a kormány ki nem kényszerített hibái (elsősorban az egykulcsos adó) miatt volt szükség. 2011-2012-ben a magyar politika meghatározó témája az IMF-hez való viszony, illetve az a kérdés volt, hogy tartani tudjuk-e a 3 százalékos költségvetési hiánycélt. Ez a kérdés 2013-ra gyakorlatilag rendeződött.

A jövedelemátcsoportosítás elsősorban a külföldi tulajdonú vállalatoktól a magyar lakosság felé történt. Mindez persze egy rendkívül nyomott gazdasági környezetben, ezért aztán még az átcsoportosítás után sem éltek jobban a magyar választók, mint 2010 előtt, de az tagadhatatlan tény, hogy mind a végtörlesztés, mind a rezsicsökkentés a külföldiek irányából a magyar zsebek felé végrehajtott transzfer volt.

Ezt a két, maga által deklarált és jórészt maga által kreált háborút a Fidesz egyértelműen megnyerte. A stabilizáció a magyar politika negyvenéves hagyományait követve óriási növekedési áldozatok árán sikerült, a jövedelemátcsoportosítás pedig tovább rombolta a növekedési lehetőségeinket. Viszont együtt választási győzelmet, mit győzelmet, kétharmadot eredményeztek. Ha viszont ezek már nyertes háborúk, akkor mi jön most? Lehet még egy-kettőt rúgni a rezsidémonba, lehet non-profit közműveket alkotni, de a stabilizáción már túl vagyunk, és az átcsoportosításban sincs már igazán nagy tartalék (ha egyáltalán van még valamennyi).

Normál helyzetben ilyenkor kéne ambiciózus gazdasági növekedési célokat meghatározni, ahogyan azt a kormány egyébként 2010-ben és 2011-ben is megtette.

Ez azonban nem történt meg és nem is fog megtörténni, mert valószínűleg a kormányfő is érti, hogy nincs komolyan vehető növekedési tartalék a magyar gazdaságban. Borzasztó boldog lesz mindenki, ha idén és jövőre 2 százalékkal nő a gazdaság, ami azonban még így is a régió legvérszegényebb teljesítménye lenne. Arról nem is beszélve, hogy ebben az ütemben egy évszázad múlva se nagyon leszünk sokkal közelebb Ausztriához. Ha a növekedés nem lehet a kormányzás deklarált célja, akkor viszont megint marad a háború. Ellenség kell, lehetőleg minél gyorsabban.

Az a gyanúnk, hogy a miniszterelnök sem tudja még, hogy ki vagy mi lesz az újabb legyőzendő gonosz. De az biztos, hogy látványos színházra számíthatunk.