• A Szoros emberfogás egy jó könyv.
• Annak is érdekes, akit 25 évvel a rendszerváltás után is érdekel még, hogyan működött a teljességében azóta sem feltárt állambiztonsági szolgálat.
• És annak is, aki szereti a focit.

A magyar labdarúgó-szakemberek iránti igény egyértelműen nagy

Egy korabeli állambiztonsági jelentés egyetlen mondatából is látszik, hogy mennyire távol járunk a jelentől.

Ez még az az időszak volt, amikor komoly kockázat volt egy-egy világbajnokságon való részvétel, mert a vasfüggönyön túl játékosügynökökkel, a kommunizmust faképnél hagyó kint élő magyarokkal és egyáltalán, a Nyugat csábításával találkozhattak a játékosok.

Mire ez a világbajnokságról való rendszeres lemaradásunkkal az állambiztonság számára megnyugtató módon megoldódott volna, már véget ért a kommunizmus.

Ha az ember nem adja fel csalódottan a Szoros emberfogás című könyv előszavának annál a részénél, ahol a szerző, Takács Tibor történész amiatt szabadkozik, hogy ő nem leleplezni akar, nem fog ítélkezni az állambiztonsággal együttműködők felett, csak azt akarja bemutatni, hogy működött Kádár titkosszolgálata a magyar fociban, akkor jól jár.

Az állambiztonság pályára lépéséről annyit: sok fogadkozás, óriási energiák a felkészülésben, a pályán aztán gyenge produkció, az állambiztonság védői rendszeresen lemaradtak a rájuk bízott emberekről (akik disszidáltak), viszont könyörtelenül beleszálltak a labdaszedőkbe (az elkeseredett szurkolókba), a végén pedig a magyarázkodás vagy inkább a nagy hallgatás és készülődés az újabb fontos meccsre.

Íme egy példa arra, hogyan készült az állambiztonság az 1968-as mexikói olimpiára:

• a válogatott kerettagok feleségeit "differenciáltan figyelőztettük a BM III/3. Osztály felé, abból a célból, hogy az érintettek tudtunk nélkül feleségükkel, gyermekükkel együtt ne utazhassanak Nyugatra".
• a játékosok postáját felbontották
• "Az olimpiai labdarúgócsapat összetételét operatív úton bizonyos mértékig irányítottuk. Eredményeként Szucsányi András nem utazott Mexikóba".
• A kiutazó csapatokat hálózatokkal, hivatalos és társadalmi kapcsolatokkal biztosítottuk.

A hatalmas szervezkedéshez képest ez volt az az olimpia, ahonnan Varga Zoli Zoltán lelépett. Pedig róla már az 1966-os világbajnokságon is azt állították egy jelentésben, hogy disszidálni készül. Két évvel később simán megtette.

Az olimpiai bajnoki aranytól megfosztott Szucsányi Andrásról a könyv egy másik pontján derül ki, hogy mi lehetett vele a baj. 1969 őszén azt jelentette róla a Forgács néven beszervezett Fatér Károly kapus, hogy az MTK-játékosa lóversenyre jár, kártyázik és játékostársaival rendszeresen felkeresi a Sport Szálló bárját. A tartótiszt ennek nem tulajdonított jelentőséget, de főnöke megfeddte, amiért nem intézkedett a politikai veszélyforrásnak tekinthető csoport felmérésére. Ennek érdekében javasolta megfelelő női hálózati személyek bevezetését a focisták körébe.

Szucsányi egy évvel később elhunyt, az MTK edzésén egy villám csapott bele.

De nemcsak ez volt az az olimpia, ahol az állambiztonság úgy érezte, hogy bele kell szólnia a keret összeállításába.

Ha az ÁVH-n múlik, az 1952-es helsinki olimpiára nem utazott volna a későbbi Aranycsapat jelentős része, vagyis Grosics, Lóránt, Bozsik, Czibor, Puskás, Kocsis és Dalnoki. Végül Sebes Gusztáv szövetségi kapitány és Hegyi Gyula, szövetségi vezető kijárta a legfelsőbb pártvezetésénél, hogy Puskásék mehessenek. Rákosiék voltak annyira pragmatikusak, hogy felismerjék, nagyobb dicsőséget hozhatnak a játékosok, mint amilyen kockázatot jelentenek. Bejött.

Nemcsak ki, be is tudott rakni játékosokat a keretbe az állambiztonság. A Nemere néven ügynökösködő Novák Dezső 1968 elején például az állambiztonság közbenjárását kérte, hogy tagja lehessen a válogatott keretnek. Arról a Novák Dezsőről beszélünk, aki az olimpiák történetének legsikeresebb labdarúgója, 1960-ban bronzot, 64-ben és 68-ban aranyat nyert. Viszont 1965 után két és fél évig nem lépett pályára a válogatottban, ekkor fordult az állambiztonsághoz. Végül májusban a szovjetek elleni két Eb-selejtezőn pályára léphetett, aztán ment az olimpiára is.

Ahogyan a másik ügynök, Fatér Károly is védhette  a nagyválogatott kapuját egyszer 68-ban, aztán ő is utazhatott Mexikóba.

1969. április 28-án az állambiztonság egy nyilvános helyen elbeszélgetett Sós Károly szövetségi kapitánnyal, és "szóban tájékoztattuk a BM szervek labdarúgósporttal kapcsolatos tapasztalatáról, ezen belül az egyes élvonalbeli játékosok különböző törvénysértő tevékenységéről, sporterkölcsöt sértő magatartásáról.

A beszélgetés célja az volt, hogy segítsük a szövetségi kapitánynak válogatási gondjait megoldani".

Sós Károly szövetségi kapitány "nagy megelégedéssel fogadta a tájékoztatásunkat, és közölte, hogy arra a jövőben is igényt tart".

Történt mindez az 1969. május 25-i Magyarország-Csehszlovákia vb-selejtező meccs előtt, amire hatalmas energiákkal készült az állambiztonság. Azt lehetett hallani, hogy 50 ezer csehszlovák szurkoló vett jegyet a budapesti meccsre, és itthon fognak emlékeztetni bennünket az 1968-as csehszlovákiai beavatkozásra.

Sós Károly volt egyébként az a szövetségi kapitány, akivel először nem jutott ki a válogatott a világbajnokságra, miután Marseille-ben elbuktunk a csehszlovákok ellen.

Novák Dezsőről van még két szép történet a könyvben.

Az egyik, hogy éppen saját magát volt kénytelen feljelenteni. Állambiztonsági iratok szerint 1968-ban a Fradi, hogy bebiztosítsa a bajnoki címét, egészen egyszerűen megvett egy meccset Kádár kedvenc csapatától, a Vasastól. A 36 ezer forintot Novák maga adta át Mészöly Kálmánnak és Farkas Jánosnak. Valami elszámolási vita is lehetett, mert Nováknál később érdeklődött egy Vasas-játékos, hogy mennyi pénzt adott Mészölyéknek, ők ugyanis 29 ezer forintról tudtak. Nemcsak a Vasast, a Győrt is lefizette a Fradi.

A másik történet szerint 1977-ben, már a Dunaújváros edzőjeként Novák egy jelentésében az MTK-t sarazza, amiért 80 ezer forintért megvette Fülöp Ferencet. Novák panasza szerint a labdarúgó szövetség szemet hunyt a szocialista erkölcsöt semmibe vevő, a tehetősebb klubokat helyzetbe hozó kifizetésekre. Arról nem írt, hogy a Dunaújváros is meg akarta venni Fülöpöt, de kevesebbet kínált érte.

Van még egy híres ügynök a könyvben, Szepesi György. Ő Galambos néven jelentett a válogatottról. Az ember, aki annyi éven keresztül istenítette Puskást, az 1958-as világbajnokság előtt azt írta, lelkesen tanácsot adva a levert forradalom utáni új hatalomnak, hogy kiváló a hangulat a csapatnál, amit azért is lenne jó fokozni, mert egy eredményes világbajnoki szereplés esetén szét lehetne zúzni a Puskás-Kocsis-legendát.

A válogatott leégett 58-ban. És hogy a máról is beszámoljunk, a Puskás Akadémia honlapján a következő hír jelent meg a Pancho Aréna megnyitásáról:

itt lesz velünk az ünnepi pillanatokban a legendás rádióriporter, Szepesi György is, aki Puskás Ferenc első válogatott gólját közvetítette a rádióban 1945. augusztus 20-án.

Puskás megfigyelésére korábban a Honvédba kényszerrel átvezényelt Czibor Zoltánt is igyekeztek behálózni, de annyira utálta a neves csapatkapitányt és játékostársait is, hogy nem tudták használni. Nehéz is lett volna, hiszen például a Honvéd 56-os túráján ő nevezte ávós spiclinek több játékostársát. Amikor mindketten Spanyolországban játszottak, rendeződött a kapcsolatuk.

De az állambiztonságnak köszönhetünk egy remek Puskás-legendát is. Az egyik jelentés szerint 1960-ban egy Belgium elleni, vesztes válogatott meccs után Brüsszelben felkereste a magyar csapatot, üdvözölte a régi ismerőseit, bemutatkozott az újaknak, és jól leteremtette őket a lelketlen játék miatt. Kétéves madridi tapasztalatai alapján azt mondta, hogy neki az edzéseken is vért kell izzadnia, az edzőjének a két kezében és a szájában is korbács van, hogy ha véletlenül kiesik a markából az egyik, rögtön pótolni tudja.

Ezután pedig az új reménységnek, Albert Flóriánnak olvasott be.

Ne haragudj, öcsikém, hogy így szólítalak, de erre feljogosít az, hogy 10 évvel idősebb vagyok nálad, és egyszer-kétszer én is magamra öltöttem a válogatott mezt, de szembe köpném magam, ha így játszottam volna, mint te ezen a meccsen.

Azt is mondta, hogy lehet rossz formában játszani, de küzdeni akkor is kell. Ezzel a futballal, melyet Albert játszik, még a mindennapi kenyerét sem keresné meg a nyugati profi világában.

Az ekkor 19 éves Albert csendben hallgatta végig Puskást. Legalábbis a jelentés szerint.

Puskás ekkor már két éve a Real Madrid játékosa volt, ebben az évben rúgott négy gólt a BEK-döntőben. Albertről nem derült ki, mire vitte volna a profi világban, nem engedték, nem disszidált, mindvégig itthon játszott, a Ferencvárosban. Igaz, így is aranylabdás lett, de nemzetközi szinten csak egy Vásárvárosok kupája-győzelmet ért el.

Azt tudni érdemes, hogy az állambiztonságnak sem a disszidáló Puskás, sem Albert nem volt a kedvence. Az viszont biztos, hogy Puskás a 66-os vébén a magyar-brazil után azt nyilatkozta Albertről, hogy "látta többször játszani, és egész gyöngén játszott, ma viszont úgy játszott, mint egy egyetemi magántanár."

És volt egy közös filmszerepük is, a 86-os Bujtor-filmben, a Elvarázsolt dollárban lábteniszeztek (07:55-től).

A könyvből kiderül az is, hogy a stadionban felzúgó zsidózás messze nem korunk mocska, az már a Kádár-rendszerben is is felkeltette az állambiztonság érdeklődését is. Nemcsak a Fradi-szurkolókra volt jellemző, az újpestiek is kiabálták MTK-meccsen, hogy "csontot, szappant", de a jelentésekben felülreprezentált a Ferencváros, a Rákosi-rendszerben sanyargatott, a Kádár-korban is leginkább ellenzékiként kezelt klub.

Ehhez kellett az a fajta paranoia is, ami rendszerellenes megmozdulást látott abban is, hogy a Fradi-szurkulók voltak az elsők, akik behozták Magyarországra a zászlós, zajos szurkolást. És szinte ellenforradalmárok által szervezett új 56-ként próbálta beállítani az állambiztonság azt az utcai csatát, amikor a Ferencváros-szurkolói 1964-ben nem tudták megünnepelni csapatuk bajnoki címét, mert a klub egyszerűen nem szervezett ünnepséget, ezért törni-zúzni kezdtek. A rendőrök meg brutálisan léptek fel velük szemben.

De az egész fradis szálban a legviccesebb mégiscsak az, hogy a klub szurkolói annyira elnyomva érezték magukat, hogy az amerikai fekete polgárjogi mozgalommal találtak sorsközösséget, és "szervusz, néger!", "üdvözlöm, fekete!" köszöntésekkel fogadták egymást.

Kevésbé vicces az a történet, ami "a le kellett-e feküdni pártutasításra a szovjetek elleni meccseken" részben jön elő. Választ nem kapunk erre a kérdésre, a szurkolók hangulatát visszaadó jelentéseket viszont igen.

Az egyik szerint az Egység utcai vendéglátóhelyen egy tatabányai fiatalember az elveszített 1966-os vébé negyeddöntő utáni heves vitában azt mondta, hogy a szovjet futballistáknak egytől egyig eltörné a kezét-lábát, meg aztán azt is, hogy kiirtaná a szovjeteket a legkisebbtől a legöregebbig. Egy idősebb férfi feljelentette a hőzöngőt.

Első fokon a bíróság emiatt tíz hónapra 15 százalékkal csökkentette a bérét. Másodfokon már izgatásért négy hónap börtönt kapott, három évre felfüggesztve.

És ha már a külföldön foglalkoztatott magyar edzőkkel, és az irántuk érdeklődő állambiztonsággal kezdtük mintegy keretbe foglalva végül egy jótanács a hogyan szívassuk az utánunk szaglászó ügynököket témában.

Ez már nem a könyvből van, de azzal kapcsolatban osztotta meg egy edző saját történetét a Facebookon.

Én kimaradtam ebből a könyvből, pedig engem tényleg megfigyeltek a saját kollégáim, otthon és külföldön. Amikor Las Palmasban bejöttek utánam a kuplerájba, és ki kellett fizetniük a colát, amit ott ittak, nehezen szedték össze rá a pénzt.

Takács Tibor: Szoros emberfogás / Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban, Jaffa Kiadó, 3150 forint