Az ügyészég számos civil szervezet vizsgálatát kezdte meg, hogy kiderítse melyik minősül külföldi ügynöknek. Bár az alkotmánybíróság kimondta, hogy a politikához köthető civil tevékenység nem jelenthet automatikusan okot arra, hogy egy szervezetet külföldi ügynökként listázzanak, már a parlament előtt van egy egyéni képviselői indítvány, amelyik automatikusan annak minősítene számos civil szervezetet.

Mindez nem itthon történik, hanem Putyin Oroszországában.

De vajon miért van szüksége a még mindig nagyon népszerű és hatalmas orosz elnöknek arra, hogy ellehetetlenítse a katona-anyák szövetségét vagy éppen valamelyik környezetvédő szervezetet? Mi olyan félelmetes ezekben az egyébként kicsi és nemhogy tömegtámogatással, de még tömeges ismertséggel sem rendelkező intézményekben?

Vlagyimir Putyin pontosan tudja, hogy a hatalma milyen ingatag lábakon áll. A népszerűsége a gazdasági helyzettel többé-kevésbé egyenes arányban változik. Amíg képes az emberek életkörülményeit javítani, addig nem nagyon kérik rajta számon az elképesztő korrupciót és az ország oligarchák általi szétlopását. De már nem képes.

Oroszország teljesen elveszítette növekedési dinamikáját és egyelőre a látóhatáron sincs olyan tényező, amelyik kimozdítaná ebből a gödörből.

Ez pedig azt jelenti, hogy ahogy nő az elégedetlenség, úgy válhat a legkisebb fenyegetés is olyan szikrává, amelyik megrázza a putyini rendszer egészét. Ha mindehhez hozzáadjuk az egykori ügynök beteges rettegését a mindenkori ellenség titkos összeesküvéseitől, akkor érthetőbbé válik, hogy miért lát minden bokorban amerikai ügynököt. De az is lehet, hogy szó sincs félelemről. Lehet, hogy csak példát akarnak velük statuálni. Példát arra, hogy semmilyen kritika, se a zöldeké, se a gyermekeikért aggódó anyáké nem elfogadható, ha azt nem az állam vagy annak barátai finanszírozzák.

Putyinról írunk, de közben természetesen Lázár János jár a fejünkben. Budapest nem Moszkva, és a Norvég Alap elleni támadás sem azonos szintű az orosz civilek terrorizálásával.

De a különbség elsősorban nem a hatalmon lévők megfontolásaiban van.

Ahogyan arról már írtunk pár hete, a Miniszterelnökség nagy hatalmú minisztere éppúgy veszélyt lát minden tőle és a pártjától független finanszírozású szervezetben, mint az orosz elnök.

A különbség abban áll, hogy tetszik-nem tetszik, mi a Nyugat részei vagyunk, még ha csak perifériálisan is. A bíróságaink hagyományai sokkal inkább a függetlenség irányába húznak, mint Oroszországban, még ha a végrehajtó hatalom logikájáról nem is mindig mondhatjuk ezt el. Az a tény pedig, hogy a gazdaságunk teljes egészében a Nyugattól függ, egész egyszerűen megköti a mindenkori hatalom kezét.

Éppen ezért, bár a Norvég Alap elleni támadás folytatódni fog, végül el fog bukni.