Pár napja a Guardian felvetett egy érdekes kérdést:

Lehetséges, hogy a modern világ egyszerűen túl zajos?

Egy zajszakértő, nem-brit tudós - nevezett Bernie Krause - egy cheltenhami konferencián beszélt arról, hogy az autók és repülők zaja, a szirénázó mentők/tűzoltók/rendőrök, az építkezések, a tolató teherautók és miegymások könnyen lehet, hogy annyira megkeserítik a nagyvárosok lakóinak életét, hogy azok anti-depresszánsok bekapkodására és altatók lenyelésére kényszerülnek.

Először is

A Guardian kérdésére válaszolva, hogy túl zajos-e a város, azt kell mondjam:

lehet.

Az olvasók közül is biztosan sokan laktak olyan lakásban, aminek ablaka troli-megállóra nyílt, és félreértés ne essék, mélységesen együtt érzek azokkal a sorstársaimmal, akik népszerű légifolyosók alatt tengetik mindennapjaikat és együtt sírok azokkal, akik vonatsínektől - neadjisten - autópályáktól utcányi, olykor néhány méternyi távolságra kénytelenek nyugovóra térni.

Mindezek ellenére tapasztalatból is azt kell mondjam, hogy a legtöbb esetben ezt egyszerűen megszokja az ember (tény, hogy se a tudós, se a Guardian nem tér ki például a pesti bulinegyedre vagy a Rákóczi út és a [József-Erzsébet-Károly-Múzeum-VWXYZ] körút kereszteződésére, de ott már tényleg csak a Jóisten tud segíteni).

Ezennel pedig szépen rá is kanyarodhatunk MINDEN probléma ősforrására, ami kérem szépen nem az elalvás, hanem a rohadt ébredés - amivel lényegesen kevesebbet foglalkozik a közvélemény és a tudomány. Pedig, ó testvéreim, semmi sem képes úgy rányomni a bélyegét egy napra, mint egy rossz felkelés. Mert reggel aztán hiába pislogunk csipás szemmel az altatós fiolára, és van az ám úgy is, hogy a duplakávé sem segít.

Természetes, hogy a hétvégi reggelekről van szó. Azokról a hétvégi (háromnapos hétvége heló!) reggelekről, amiket optimális esetben és koránkelő kisgyermekek hiányában jogunk volna békességgel megélni. Úgy kelni, mint a Nap; csillogva és fényesen, magabiztosan és erősen. Vagy, akár nyugodtan visszafeküdve, szépen lassan, ábrándozva azon, milyen csodálatos nap is áll előttünk - lehetőségek és szabadidős tevékenységek tárháza, új élmények virágoskertje.

A tökéletes ébredés egy álom

A "bal lábbal kelés" és a szinte elviselhetetlen reggeli nyűg mögött konkrét személyek/lények/természeti körülmények állnak. És én nem félek nevén nevezni ezeket a bűnösöket. Íme a szégyenlista, amiben az általános keveredik a durván személyessel.

Létezik az az embertípus, aki valamiért a szombat reggelt választja arra, hogy szögeket verjen abba a falba, aminek a másik oldalán valaki éppen alszik. Általánosan előforduló embertípus, jellemzője, hogy nem áll meg egy képnél, hanem komplett sorozatokban gondolkozik.

Szintén gyakori, főleg külvárosi réteg - a belvárosi építkezés gonosz unokaöccse, mert a belvárosi építkezőt munkaszerződés kényszeríti, a vasárnapi hobbi-asztalost azonban a legtöbb esetben maga a Sátán.

Szerencsére éppen nem aktuális, de végtelenül sunyi, mert a hideg - ellentétben a szombat reggel képeket a falra szögezővel és a vasárnapi hobbiasztalossal - hajlamos tevékenységét huzamosabb ideig folytatni (értsd: a reggeli hideg hajlamos hideg maradni, az idő múlását figyelmen kívül hagyva). Bár védekezhetünk ellene takaróval illetve még több takaróval, fő sunyisága abban rejlik, hogy még alvás közben észleli a szervezetünk, és az agyunk legtöbbször rémálmok segítségével ébreszt, ezzel figyelmeztetve, hogy takarózzunk be.

A meleg ellen nem lehet takarózással védekezni. Se levetkőzéssel. Esetleg légkondicionálóval, amit először is be kell üzemelni, másodszor is berreg, harmadszor pedig könnyen hideget varázsol, amiről ezen a ponton már nem is kell tovább értekeznem.

1.) Berke

Berke egy kutya. Berkéből csak egy van. Egy kertben él. Van egy ablakom. Na jó - nem akarok felvágni vele - de be kell, hogy valljam, két ablakom is van. Az ablakokat estére nyitva hagyom. Mindkét ablak egy kertre néz. A kertben lakik egy kutya. A kutyát Berkének hívják.

Nem aggódom a kutyák személyiségi jogaiért, és Berkének se kívánok semmi rosszat. Talán három éve ismerem, de még egyszer sem láttam - egyszer sem néztem meg, ki az a a Berke, pedig megtehetném. Csak az a helyzet, hogy Berke több mint egy egyszerű kutya. Berke egy fogalom, egy jelenség, egy különleges lény. Berke a Nyugodt Reggel ellensége. Egy olyan lény, aminek nem kell a szemébe nézni - amiről teljesen fölösleges tudni, hogy a kutyák melyik kasztjából származik. Az ember hajlamos elkalandozni és Berkére kutya mivoltában tekinteni; okvetlenül is bele-belehallgatni, hogyan alakul kalandos kis élete: hogy egyszer beleesett valami szökőkútba (azonnal kimentették), hogy este már megint széttéphetett valamit (haragudott rá a gazdája), vagy csak hallgatni ahogy este a környék utcáinak kutyáival megvitatják, hogy mi újság (így kutyakörökben) és hallgatni ahogy reggel vagy nagyon pisilnie/kakilnia kell, vagy valamiért mindenáron közölni akar valamit a világgal. De ez a "kutya Berke", akit én nem/alighogy ismerek. Az igazi Berkét azonban, a Nyugodt Reggel ellenségét, a jelenséget, a LÉNY-t, már jobban ismerem, mint a tenyeremet és kénytelen vagyok meghunyászkodva meghajolni hatalmassága előtt, mert Berke sosem veszít, Berke mindig győz.

Persze ez csak az én kis ötös listám volt, ami - hohó, még mennyire hogy! - bővíthető. De hát mire van a kommentszekció, ha nem erre? Hadd halljam! A ti ébredéseteket mi keseríti?