1989-ben 18 éves voltam, bukott gimnazista, úgyhogy még jó ideig diák. Több mint egy éve a Fidesz tagja, a Kisrabló étteremben léptem be, a születési időpontomat egy évvel korábbra hazudtam, a törvényesség miatt. Ekkor beszéltem életemben először - és úgy tűnik utoljára - Orbán Viktorral, aki mindenkitől megkérdezte, hogy mit kér inni? Fehér ingben volt, ő hozta ki a rendeléseket, mi másra gondolhattam volna, mint hogy ő a pincér. Csak kicsit volt meglepő, amikor egy adott pillanatban szót kért a teremben és perceken át érvelt valami mellett – 88 tavaszán bármit elképzelhetőnek találtam, akár egy pincérrel kapcsolatban is.

Otthon készítettem egy Fidesz jelvényt, egy Duna kör kitűzőt leragasztottam egy narancssárga egyszínű matricával, ez volt az alternatív Fidesz jelvényem. A szovjet vászon hátizsákomon hordtam, amit Ungváry Krisztián barátommal közösen szereztem a tököli szovjet laktanyában. Többször voltunk ott csencselni, hihetetlen, külön bolt volt bent a tiszteknek, micsoda őrület ez is. Nekem a legénységi cuccok tetszettek, főleg a tolsztoj szabású ingeik, azt is vettem párat. Még egy jelvényem volt, egy tűzzománc Kossuth címer, amit az Ecserin vettem, még a Fidesz jelvény előtt. Ez egy eredeti 56-os jelvény volt, ma is megvan, de nem hinném, hogy a gyerekeim pl. hordanák majd. Szóval elég jól ki voltam dekorálva, még hozzá tartozik apám disznóbőr steppelt bőrdzsekije, belül kockás béléssel, ez kicsit kicsi volt rám, de ő ebben volt egyetemista 56-ban, próbáltam hordani.

89-ben egy kelet-német Praktica fényképezőgépem volt, össze-vissza csattintgattam vele, különösebb cél nélkül. Azért valami tudatosság mégis lehetett bennem, talán dokumentálni akartam a dolgokat. A negatívokat visszanézve legalábbis úgy tűnik. 89 tavaszán már túl voltunk jó pár erdélyi úton, gyógyszereket vittünk a városmajori plébániáról Brassóba, Kolozsvárra, kifizették a vonatjegyünket, és semmit nem kellett csinálni. Ehhez most is lenne kedvem, utazgatni egy csővázas hátizsákkal, és tudni, hogy odaát nagyon várnak.

Románia rettenetes volt, de mi három nap múlva mindig hazajöttünk. Ott is fotózgattam, de inkább a szagokra emlékszem, meg a tök sötét vasútállomásokra, rémes hely volt, összehasonlíthatatlanul szarabb, mint nálunk. Azért itthon is szar volt, ezért minden tüntetésen ott voltam, nyilván, mindenki ott volt. Ezeken is készítettem képeket, és e sehová sem tartó cikk szempontjából most csak ez a fontos.

Ami még fontos lehet, az a Szabad Európa Rádió volt, de hát azt is hallgatta mindenki. Én főleg a 7-es Stúdió slágerlistájáért rajongtam, Bárdi Istvánnal a mikrofon mögött, de erről majd máskor.

Kb. így értünk el 89 júniusához. Az, hogy ezek a Fejti Györgyök, meg Pozsgay Imrék el fognak húzni, őszintén szólva nekem nem volt kérdés. A kérdés inkább az volt, hogy mi történt 56-ban? Engem ez érdekelt. Ma is érdekel, talán mert annyi minden történt. Egy életre való.

Hogy voltak halottak, mármint halálra ítéltek, ezt persze tudtam, jórészt a Szabad Európából, kicsit talán már az 1,80-as Magyar Nemzetből is. De hogy ennyien? Erről fogalmam sem volt.

Június 16-án egyedül voltam a Hősök terén, mondhatnám, hogy aztán együtt voltunk, amikor mindenki megfogta a mellette álló kezét, de nem lenne igaz. Most láttam az ünnepi plakáton, ezzel hirdetik az idei évfordulót, egy kb 50kb méretű homályos fotó a kéz a kézben álló emberekkel, persze szerző és forrás nélküli kép, gondolom az interneten találták. Így is jó. Homályos ügy – homályos emlékek. Hogy megfogtam volna valakinek is a kezét, nem hiszem. Útközben vettem egy újságot, a Népköztársaság útján árultak egy Június 16 c. lapot, részletes életrajzokkal a Nagy Imre per áldozatairól, ez fontos volt, ma is megvan.

De azért valamit szeretnék mondani a mellettem állóról is. Igazából csak róla akartam írni, mert ebben a posztban eredetileg csak egyetlen kép szerepelt volna és azon ő látható.

Nem tudom ki ez a férfi. Csak álldogál a fehér rövid újjú ingében, nincs nála semmi, se zakó, se táska. Talán ezzel a kaposvári csoporttal érkezett, talán fönt hagyták a buszon a cuccukat. Hány éves lehet? 40? Vagy fiatalabb? Furcsa, de ha hirtelen ránézek Nagy Imrére emlékeztet. Akit persze sosem láttam. Nem láthattam, mert kivégezték. Ezért állunk most itt. A férfi mögött az elhíresült jugoszláv nagykövetség. Innét csalták ki és vitték el a Nagy Imre csoportot Snagovba. Ezt tudtam már akkor? Fogalmam nincs.

Nem ismerem ezeket az embereket, percek óta nézem ezt a képet, de senkit nem ismerek rajta. Legfőképp a fehér inges embert nem ismerem. De akkor miért fényképeztem le? Beleláttam volna valamit? Most, 25 évvel később már mindenfélét belelátok. Megrendülten áll. Talán egy hozzátartozó, egy elítélt fia lehet. Nem szeretnék arra gondolni, hogy az állambiztonság embere. Őrület, hogy erre is kell gondolnunk. Ma már tudjuk, ott voltak minden környező ház padlásán, a telefonfülkék vonalának végén, és persze a tömegben. Közöttünk. De ő nem hozzájuk tartozik. Kihez tartozik? Talán valakihez, aki nem jöhetett el. Mert beteg. Mert nem mert eljönni. Mert egy elátkozott temető hátsó sarkában nyugszik, egy NN feliratú kereszt alatt. Ő jött helyette. Vagy nem mások miatt jött, csak úgy, saját jogán. Vagy kíváncsiságból. De az is lehet, hogy azért jött, mert hozzám tartozik.

Ez volt az utolsó rendes tüntetés. Itt ért véget a rendszerváltásom. Kicsit még radikalizálódtam, beléptem a Krassó féle Magyar Október Pártba, aztán jöttek a hosszú, felidézhetetlen, kesze-kusza évek.

Ma Omega koncert lesz a Hősök terén. Az MSZMP Reformkörök és az Agit. Prop. osztály szervezésében, viccelődhetnék. De képtelen vagyok röhögcsélni, indulatos vagyok, számon kérő és dühös.

Tamási Miklós