Az L. Simon László által az elmúlt napokban beszedett pofonok egy más helyzetben a politikus ellehetetlenülését eredményezték volna.

Ehelyett a megerősödését jelentik majd.

Mindez azért, mert a magyar politikában egyetlen mérce maradt: az akolhűségé.

Az államtitkárt két napon belül két ügyben is rajtakapták. Először kiderült, hogy az ő neve alatt, az általa beadott törvényjavaslat tartalmát nemcsak nem ismeri, de egyenesen értelmetlennek is tartja. Ezt követően pedig a nol.hu mutatott be egy ügyet, ahol a politikus által vezetett pályázati bírálóbizottság csak a politikus közvetlen ismeretségi köréből hívott meg pályázókat. Az érintett azonban egyik esetben sem vonult vissza, hanem a maga módján visszatámadott. Az első alkalommal a hibája nyilvánvalóvá válása után is csak abban az esetben lett volna hajlandó újra nyilatkozni, ha az azt megelőző anyagot nem használja a tévétársaság. A másodikban pedig álszenteskedéssel vádolta a kérdezőt.

Ha pedig magánbeszélgetésen, esetleg barátilag csevegünk ugyanezekkel az emberekkel, ugyanezen kérdésekről, akkor elmondják, hogy erre így kell reagálni. Ez a követendő, ezt a magatartást kérik rajtuk számon. Mert aki elismeri a hibáját, az egyúttal a gyengeségét ismeri el – sőt, az egyenesen a kormány gyengeségét ismeri el. Aki viszont kitart és saját meggyőződése és a jóerkölcs ellenére is védi a mundér becsületét, az bizonyít.

Arra az emberre máskor is lehet számítani, mert nem befolyásolja mások véleménye, ha a főnökei iránti lojalitásról van szó.

Az a torz helyzet alakult ki, hogy minél lehetetlenebb, minél vállalhatatlanabb ügyekben áll ki valaki a kormány mellett, annál megbízhatóbb, annál rendesebb kádernek számít. Sőt, ha valaki teljesen felsül, hovatovább tök hülyét csinál magából a közvélemény előtt, akkor még megbízhatóbbá válik, hisz önálló hitelességét elveszítve már csak a főnöke jóindulatától függ a pályafutása.

Aki viszont a józan eszére, ne adj Isten a „szívére hallgat”, az megbízhatatlan.

Sőt, nagyon könnyen áruló is lehet.

Az a néhány kiugrott államtitkár, akik merészeltek a saját, a hivatalos állásponttal ellentétes véleményük mellett nyilvánosan is kiállni, mára ellenségeknek számítanak. A kormány például jobban elbánt Ángyán Józseffel, pontosabban a szívügyének számító kishantosi mintagazdasággal, mint bármely ellenzéki politikussal.

Szent Simon apostolról nagyon keveset ír a Biblia. Az őt említő két evangélista azonban az “ügybuzgó” (a Templom törvényeinek fenntartása mellett különösen elkötelezett) jelzővel illette. Talán nem túlzás a magyar politika elsimonosodásáról beszélni.