Egy ember forradalmat csinál Amerikában. Elbukik?

Lawrence Lessignek a töke tele van az amerikai választási rendszerrel. Az amerikai választási rendszer ugyanis korrupt és antidemokratikus; akinek pénze van, annak kedvez, a többieknek keresztbe tesz; ragaszkodik a status quóhoz, képtelen a megújulásra, és csak a pénz számít benne. Márpedig ha a választási rendszer rohadt, akkor az egész népképviseleten alapuló demokratikus rendszer rohadt, és itt az idő a változásra, állítja Lessig.

Mindez nyilván másoknak is eszébe jutott már, csakhogy Lessig, most éppen a Harvard, korábban a Stanford jogászprofesszora nem a szavak embere: ha nem tetszett neki valami, eddig mindig a tettek mezejére lépett, és hol az elektronikus szabadságjogok érdekében ügyködött az Electronic Frontier Foundationnél, hol létrehozta a Creative Commons szerzői jogi rendszert, hogy egyéb hőstetteiről most ne is beszéljünk.

Most azonban nagy fába vágta a fejszéjét: a választási rendszer fenntartásához olyan komoly személyes, gazdasági és politikai érdekek fűződnek, hogy a gyökeres változás szinte lehetetlennek tűnik. Egy milliárd dollárokat mozgató rendszer megváltoztatása nem két ember, nem két nap és nem két fillér. Sikerül vajon Lessignek, ami eddig senkinek nem sikerült?

0,05 százalék dönt a sorsodról

Lassan másfél éve, hogy Lawrence Lessig tartott a TED-en egy gyújtó hangú előadást:

A következő állítások hangzanak el benne:

  • Az USA-ban 311 millióan élnek (friss adatok szerint 318, de ez mindegy is).
  • Ehhez képest 144 ezer embernek van igazán beleszólása abba, kit választanak meg képviselőnek.
  • Ez a teljes népesség 0,05 százaléka, ennyien döntenek közvetve a többi 311 millió sorsáról.
  • Hiába szavazhat minden 18 éven felüli polgár, politikai hivatalhoz jutni csak annak van esélye, akit ez a 144 ezer kiváltságos a pénzével támogat.
  • Miután hivatalra jutnak, az így megválasztott képviselők idejük nagy részében támogatóik érdekeit szolgálják.
  • A rendszer korrupt, antidemokratikus és következésképp működésképtelen.

Na de hogy működik a gyakorlatban ez a rendszer?

Szomorú, de igaz: az USA-ban a rengeteg csillogó szemű, nagyot álmodni merő, tettre kész politikus közül az nyer a választásokon, akinek több pénze van. Ezt az összeget a politikusok támogatások formájában szokták összeszedni, mert annyi pénze, amivel a törvényhozó testületbe, a Kongresszusba be lehet kerülni, magától nagyon kevés politikusnak van.

A Kongresszus által hozott törvények szigorúan, fillérre meghatározzák, hogy a képviselőket mennyi pénzzel lehet támogatni: egy magánszemély például egy jelöltnek összesen 2600 dollárt adhat, és ezt a Szövetségi Választási Bizottság, a FEC szigorúan be is tartatja.

Léteznek ugyanakkor olyan szervezetek, amelyek összegyűjtik az adományokat, és összehangoltan, célzottan juttatják el a pénzt a jelölteknek. Ezeket a szervezeteket hívják PAC-nek (political action committee, politikai akcióbizottság), és annyi van belőlük, mint égen a csillag: van PAC-jük a nagy cégeknek (Chevron, Exxon, Goldman Sachs, Mastercard), az egyes politikusoknak (Hillary Clinton, Sarah Palin) és a mindenféle érdekcsoportoknak a tojástermelőktől a melegeken át a limuzinsofőrökig.

A PAC-ek által menedzselt adományokra ugyanolyan szigorú szabályok vonatkoznak, mint a magánszemélyekre: egy PAC egy jelöltnek például 5000 dollárt adhat, egy fillérrel sem többet.

2010-ben azonban történt valami, ami teljesen felforgatta az addig jól-rosszul működő rendszert: az USA Legfelső Bírósága a Citizens United v. FEC ügyben hozott egy döntést, amiben a 9 tagú testület 5-4-es többséggel kimondta, hogy a független szervezetek, bár politikai kampányokat és jelölteket épp a korrupció elkerülése okán közvetlenül nem támogathatnak, politikai célokra – magyarul a választások eredményének befolyásolására – annyit költenek, amennyit csak akarnak. Az úgynevezett Super PAC-eknek ugyanúgy számot kell adniuk arról, honnan származik a pénz, de ha valaki egymilliárd dollárt kíván beruházni egy politikai cél, például a netsemlegesség támogatására, 2010 óta törvényesen megteheti.

A Super PAC-ekhez ömlő adományok 60 százaléka 132 embertől származik. Forrás: Mayday.us

És akkor elszabadult a pokol.

A Legfelső Bíróság a döntést az amerikai alkotmány első, a szólásszabadságról szóló kiegészítéséből vezette le, és egy korábbi ítélet vezérfonalát követve a pénzköltést a szólás (a kifejezés) egyik formájának nyilvánította.

Ha az Első alkotmánykiegészítésnek van bármilyen ereje, (akkor) megtiltja a Kongresszusnak, hogy megbírságolja vagy bebörtönözze az állampolgárokat vagy állampolgárok egyesüléseit egyszerűen azért, mert politikai ügyekben véleményt nyilvánítanak

– írta az indoklásban az ítéletet jegyzős bíró, Anthony Kennedy.

A döntés már a Legfelső Bíróságon belül is hatalmas vitát kavart, John Paul Stevens főbíró például 90 oldalas ellenvéleményt írt hozzá, aminek kulcsmondata:

Egy demokrácia nem működhet hatékonyan, amikor választópolgárai úgy gondolják, hogy a törvényeket adják és veszik.

Hogy 2012-re hová vezetett a korlátlan pénzek mozgósítása, arról tekintsék meg a PBS Frontline című műsorának Big Sky, Big Money című epizódját, ami Montanában követi nyomon a választási pénzek sorsát, de látogatást tesz egy Super PAC washingtoni főhadiszállásán is (sokat elárul, hogy az egyébként demokrata elkötelezettségű American Bridge 21st Century volt az egyetlen Super PAC, ami engedélyezte a stábnak a forgatást).

A dokumentumfilm választ ad arra a kérdésre is, hogy miben különbözik a nem célzott, tehát szabadon pénzelhető politikai hirdetés a célzottól (gyakorlatilag semmiben), illetve arra, hogy léteznek még a Super PAC-eknél is átláthatatlanabbul működő, a vonatkozó törvénycikkelyről 501 (c)(4)-nek nevezett, adómentességet élvező nonprofit szervezetek, amelyek úgy mozgatnak milliókat, hogy se címük, se telefonszámuk – jó, ha egy postafiókjuk van.

Na, ezzel lett tele a töke Lawrence Lessignek.

És mit talált ki? Azt, hogy belülről bomlaszt.

Közösségi összefogással létrehoz egy Super PAC-et, és a támogatóktól befolyó pénzből lebontsa a Super PAC-ek rendszerét, már most novemberben állítson öt jelöltet a félidős választásokon, és éveken belül elfogadtasson egy törvényt a Kongresszussal, ami véget vet az áldatlan állapotoknak. Lessig lakossági Super PAC-jét Maydaynek hívják, és köszöni szépen, elérte célját, rövid időn belül összegyűjtött ötmillió dollárt.

Átláthatónak ez sem átlátható

Az ötlet pofonegyszerű: bevonni a kispénzű támogatókat a politikai döntéshozatalba, és segítségükkel helyrebillenteni a korrupt rendszert. Lessig tervének sikerében sokan kételkedtek, most, hogy egy hónap alatt összegyűlt a vágyott ötmillió, már kevesebben.

Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ez így bármire is elég lesz: ennyi pénz csepp a tengerben, amikor egy olyan rendszer megváltoztatásáról van szó, ahol százmilliárd dollár is áramlik egy-egy kampányban.

Arról nem is beszélve, hogy Lessig tervének részletei még most is átláthatalanok. Az ötből egymillió dollár eleve öt szilícium-völgybeli befektetőtől jött össze, akik nem is titkolják, hogy saját érdekeik érvényesítése érdekében szálltak be ennyi pénzzel a Lessig-féle Super PAC-be. És bár lehet, hogy a netsemlegesség, aminek ügyét a pénzzel támogatni akarják, nemes cél, korántsem egyértelmű, hogy a hírhedten netsemlegesség-párti Lessig Super PAC-jének adni ne lenne ugyanolyan sumákság, mint egy másik, már létező lobbicsoportnak.

Az eddig összegyűlt ötmillió (a mayday.us szerint már 7,29 millió) dollárt Lessig szerint 12 millióra egészítik majd ki további, meg nem nevezett befektetők, és azt sem tudni, ki az az öt titkos jelölt, aki elindul a novemberi félidős választásokon, ahol 435 kongresszusi képviselői és a 100-ból 33 szenátusi hely sorsa dől el.

Az viszont biztos, hogy most van Amerikában 144 ezer ember, aki nem feltétlenül örül Lessig Super PAC-ellenes Super PAC-jének. De ha van egy kis eszük, titokban már beletoltak néhány százezer dollárt.