• Július 20-án volt 45 éve, hogy először lépett ember a Holdra.
• Az évfordulóról szóló cikkek szinte mindegyike azzal próbálta érzékeltetni a teljesítmény nagyságát, hogy ma már nem tudnánk megismételni az akciót.
• De ez így nem igaz.

Ne veszítse el a hitét az emberiségben, pompás faj vagyunk! Annyi mindent elértünk már, és még sokkal többet fogunk elérni, előre, előre, mindig előre. Azokat a dolgokat, amiket egyszer meg tudtunk csinálni, általában meg is tudjuk ismételni.

Így van ez a holdraszállással is.

Bár sokan félreérthetően arról beszéltek az elmúlt napokban, hogy már egyik ország sem lenne képes embert küldeni az űrbe, a valóság ennél árnyaltabb.

Ha most néhány földönkívüli idetelefonálna, és meghívna pár embert holnap este egy sörre a Holdra, azt a találkát valóban le kellene mondanunk, de ha valami jó kifogással sikerülne áttenni a bulit 2021-re, akkor nemcsak ott lennénk a Holdon, de még a sört is mi vinnénk. Nincs arról szó, hogy elfelejtettük volna, hogyan kell elmenni a Holdig, egyszerűen épp nincs a bolygón egyetlen olyan rakéta sem, ami fel tudna vinni odáig.

De tudjuk, hogyan kell ilyet építeni.

És építünk is.

1973-ban a NASA kivonta a forgalomból az egyetlen hordozórakétát, ami képes volt a Holdig eljuttatni annyi felszerelést, hogy ott biztonságosan lehessen tenni-venni pár óráig.

Ez a rakéta volt a nagyszerű Saturn V. Ha lehet gépért rajongani, akkor a Saturn-V-ért muszáj. 110 méter magas, 10 méter átmérőjű, a tömege 2800 tonna. Alacsony Föld körüli pályára simán kivitt 110 tonna rakományt, a Holdig pedig 47 tonnányi felszerelést tudott eljuttatni.

A Saturn V-öt a Harmadik Birodalom legendás rakétatudósa, az 1945-ben az Egyesült Államokba emigrált Wernher von Braun és német mérnökcsapata építette. A háromfázisú rakéta első fokozatának kerozin-oxigén meghajtása teljes egészében megegyezett a náci V-2 rakéta technológiájával, a második és harmadik fokozat hidrogén-oxigén meghajtásának elvét pedig egy amerikai zsidó mérnök, Abe Silverstein dolgozta ki.

1967 és 1973 között a NASA összesen 13 Saturn V rakétát indított el, és mind a 13 fellövés sikeres volt. Az utolsó Saturn V 1973 májusában állította pályára a SkyLab űrállomást, ami abban az időben a legnagyobb, sikeresen pályára állított űreszköz volt.

1973-ben viszont jött a pénzügyi válság, a Saturn V meg baromi drága volt, ezért úgy döntöttek,

nem építenek többet belőle.

Két rakéta maradt, amit nem lőttek fel, azokat szétszerelték, és üzemanyag nélkül kiállították az amerikai űrkutatás múzeumaiban. Van egy teljes darab a Kennedy Űrközpontban is, íme:

Ekkora már az is látszott, hogy a szovjetek elbénázták a saját Hold-programjukat. Ők is csináltak saját holdrakétát, az N1-et, de miután a program vezetője, Szergej Koroljov 1966-ban váratlanul meghalt, és senki nem tudta átvenni a helyét, a hordozórakéta tesztjei kudarcba fulladtak. 1969-ben az egyik visszazuhant a kilövőállásába, és akkorát robbant, amekkorát előtte és utána csak atombomba tudott. 1972-re Moszkva le is tett arról, hogy embert küldjön a Holdra.

Még egyszer azért próbálkoztak: a nyolcvanas években megépítették az Enyergija nevű hordozórakétát, ami tolóerőben még a Saturn V-öt is verte, de nem indult el a sorozatgyártás, mert 1988-ban a Szovjetuniónak fontosabb teendői is lettek, mint azzal foglalkozni, hogy hány tonna cuccot tudnak kivinni a világűrbe.

Nincs már ki előtt felvágni

A hidegháború végével a NASA is nehezebb helyzetbe került. Amíg versenyezni kellett a szovjetekkel, a kongresszus mindig adott elég forrást az űrkutatásra. Az Apollo-program idején brutális mennyiségű pénz, az amerikai szövetségi költségvetés 5 százaléka ment a NASA-hoz. Ehhez képest ez az arány a kétezres években 1 százalék alá esett.

Ezért is volt óriási dolog, amikor George W. Bush 2004 januárjában, a Columbia űrsikló katasztrófájának egyéves évfordulóján bejelentette, hogy a NASA újra pénzt kap közeli égitestek felfedezésére, és arra, hogy folyamatos emberi jelenlétet biztosítson a világűrben. Ennek gyakorlati megvalósítása lett a Constellation Program.

Az Egyesült Államoknak olyan új irányba kellett terelnie az űrkutatást, ahol megint évtizedekig nem lehet majd utolérni. Ez a Constellationnel meg is történt. Kimondták, hogy az új cél már nemcsak az, hogy felmenjünk az űrbe és ide-oda keringjünk, hanem az is, hogy égitestekre jussunk el.

A végső cél természetesen a Mars volt, oda viszont még a Saturn V sem tudna embert vinni, ezért a NASA nekilátott egy új, minden eddiginél erősebb rakéta fejlesztéséhez.

Ez volt az Ares.

Az Ares I és az Ares V tették volna lehetővé, hogy újra ember léphessen a Holdra, majd ha ott minden jól ment, a Mars felszínére is. Innen kapta nevét is rakétacsalád, Árész Mars görög megfelelője.

Az Ares V lett volna minden idők legnagyobb rakétája, a Holdhoz 60 tonnányi terhet tudott volna szállítani, alacsony Föld-körüli pályáig pedig 188 tonnát.

De csak tudott volna, mert Barack Obama 2010-ben úgy ítélte meg, hogy másra kellene költeni a Constellation Program által elemésztett dollármilliárdokat, ezért leállíttatta az egészet. A döntést még annak ellenére is nagy felzúdulás követte, hogy az amerikaiak többsége tisztában volt vele, hogy a gazdasági válság második évében luxus az űrkutatásra ennyit költeni.

Ezt látva az Obama-adminisztráció még 2010-ben – finomítva bár, de – újrafogalmazta a programot. A 2010-es NASA Authorization Actben már nem szerepel hivatalos célként az újabb holdraszállás, de a jogszabály nem is zárja ki ennek lehetőségét. Két fő irányt határoz meg:

• 2025-re legyünk képesek embert küldeni egy Földhöz közeli aszteroidára,
• és 2035 táján érjük el a Marsot.

Ehhez is kell hordozórakéta, de az Ares túl drága volt Obamának.

2010-ben az Ares I és az Ares V fejlesztését összevonták, és tervezni kezdték a Space Launch Systemet (SLS). Ez kinézetre szolidabb lesz, mint a Saturn V, de így is ez lesz a valaha épített legerősebb rakéta. A kongresszus csak azt várta el tőle, hogy képes legyen 130 tonnányi felszerelést alacsony Föld-körüli pályára állítani, de úgy tűnik, hogy ennél is erősebb lesz: 155 tonnát lesz képes felvinni. Nem olyan király, mint az Ares V, de azért az SLS is tisztességes munka.

Július elején meg is kötötte a NASA és a Boeing az SLS megépítéséről szóló megállapodást. A szerződés 2,8 milliárd dollárról (kb. 630 milliárd forint) szól, de ezt 2021-ig kell csak kifizetni. A Boegingnek épp ez a baja, attól félnek, hogy ha a kormány megint gondol egyet, újra felfüggesztheti a rakétaépítést, ahogy tette ezt az Ares rakétáknál, amiket nagyrészt szintén a Boeing készített volna.

De ha minden jól megy, 2017-ben már tesztrepülésre indul az első SLS, 2021-ben pedig embereket is szállíthat majd egy Orion űrhajóval. Az Orion szintén új cucc, idén lett kész az első, valószínűleg szeptemberben tesztelik is.

2020 táján tehát minden adott lesz ahhoz, hogy a NASA újra megvalósíthassa az emberiség Holddal kapcsolatos álmait. 2012-ben még arról is volt szó, hogy a Hold túlsó oldalán építenének egy telepet, ami aztán a messzebbre törő küldetéseken megkönnyítheti a kapcsolattartást. Na, ez tényleg nagyon király lenne.

De ha más nem is, az már most mindenképp látszik, hogy az SLS-szel tényleg visszatérhetnek a Constellation program szlogenjei.

„Újra megyünk a Holdra képeket csinálni. De ezek már nem olyanok lesznek, mint amilyeneket a nagyfaterék fényképeznek. Ez már nem zászlókról és lábnyomokról szól, hanem az ember folyamatos jelenlétéről az űrben.”