1953-ban, amikor a két Korea fegyverszünetet kötött és lezárták a határt, sok Európai országot lenyűgözött, az északi országrész gyors fejlődése. Ebben az időben 25 százalék körül volt Észak-Korea gazdasági növekedése, ami persze egy pusztító háború után nem annyira nehéz, és – mint már tudjuk – a növekedés nagyrészt a baráti országok segítségén alapult, de akkoriban több nyugat-európai ország is igyekezett elmélyíteni a kapcsolatot a kommunistákkal.

Így tett Svédország is, ahol a baloldali pártok Észak-Korea politikai elismeréséért lobbiztak, a svéd vállalatok pedig piacként tekintettek a bővülő gazdaságú kommunista országra.

Az európai cégek között elsőként lépett észak-koreai piacra a Volvo, és a hetvenes évek elején kapott is egy nagyobb megrendelést Kim Ir Szentől (Kim Dzsongun nagyapjától) 1000 darab Volvo 144-es szedánra. A svéd autógyár 1974-ben le is szállította az árut.

Egy évvel később a phenjani expón nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista rezsim nem törődik olyan apróságokkal, mint hogy fizetni kell a behozott árukért, ráadásul az egész nemzetközi jogot kapitalista humbugnak tartja.

A külföldi tőke ezek után nagyon hamar elhagyta az országot.

Svédország 1974 óta minden évben javasolja Észak-Koreának, hogy most már akár ki is fizethetnék a Volvókat, de 40 éve nem érkezik meg a vételár. A teljes svéd követelés Phenjan felé (ennek nagy része a Volvo-ügylet) kamatokkal együtt már 300 millió eurós (93 milliárd forintos).

A legjobb az egészben, hogy az autókat még a mai napig használják, több, Phenjanban készült fotón is látszanak a Volvók. Az autók többsége taxi lett a fővárosban. (A teljes sztori a Newsweekben.)

Észak-Korea mindenkinek tartozik, akivel valaha volt kereskedelmi kapcsolata, Magyarországnak például 30 millió transzferábilis rubellel jön, amit 2008-ban Phenjan 20 tonna ginszenggyökérrel akart csökkenteni, de a magyar kormány nem fogadta el az ajánlatot, Magyarországon 2 év alatt sem fogy el 20 tonna ginszeng.