Csodálatos rózsa virágzott ki a magyar tinitumblrszcéna kertje felett:

az elmúlt hetek nagy sikere az otthonmaszturbalok című mikroblog.

Leginkább valahogy úgy lehet leírni, mint a tiniköltészet Mondik Noémije, de igazából, ahogy a legjobb versek esetében, itt is teljesen felesleges minden magyarázkodás, és csak elvesz az élményből, ha túl sokáig boncolgatjuk, mit is akar mondani a költő (aki feltehetően személy szerint már túlvan saját kamaszélményein).

A két héttel ezelőtti induló posztban a maga egyszerű fájdalmasságával még éppen, csak felsejlett, mi következik majd itt:

Nem sokkal később már fontos dimenzióval bővül otthonmaszturbalok művészete: az elmúlás örökérvényű kérdései a jelen technológiai környezetében jelentek meg.

Nem maradnak el a punkos kirohanások sem.

Az első igazán erős mű talán ez volt, ami persze egyértelműen a csattanóra lett kihegyezve, az viszont olyan erős, hogy tényleg nincs annak szíve, akinek ezután nem görbül könnyes emojire a billentyűzete.

A technológiai környezet pedig természetesen nem állhat meg az évtizedekkel ezelőtti állapot bemutatásánál.

Egy másik kedvencem ez a vers, ahol az érezhetően egyre magabiztosabb művész egy alkotáson belül többféle erényét is csillogtatja. A  “már senki sem online, lassan ébred az ország” kába víziója után valóságos pörölycsapásként ér a frusztráló befejezés.

A következő mű befejezése olyan erős, (tudom, tudom, megígértem, hogy nem lesz okoskodás, na de mégis!) hogy itt már az egész koncepció a visszajára fordul, és bármennyire paródiának fogjuk fel az egészet, vagy próbálunk kívülállók maradni, az ELTAKAROM A KEZEMMEL AZ ÜZENŐFALAD egyszerűen minden irónián áttörően szívbe markoló kép.

Ez pedig, ha nem is a bosszú, de az elégtétel egyetemesen átélhető himnusza.

És végül a csúcsmű.

Ehhez már tényleg nem lehet mást hozzátenni,

mint könnyes szemmel felállva tapsolni.