“Ez a lemez a rockzene varázslatos esszenciáját fogja meg olyan tisztán, olyan elsöprő erővel, olyan kifinomultan, olyan hihetetlenül egyenesen, ahogy senkinek sem sikerült sem előtte, sem utána. A dekonstrukció így tökéletes: dobj ki mindent, ami nem számít, vagy úgy tűnik, hogy nem számít, de hagyd meg azt, csak azt, amitől a hallgató ráébred, hogy ez a rock’n’roll. Ez a Hatalom! Ez az Erő!”

A fenti idézetet az orosz polihisztor és zenekritikus, Georgij Sztarosztin írta a Ramones első lemezéről. Nekem akkor szokott eszembe jutni, amikor Minor Threatet hallgatok.

“Az első benyomásom - és ez később sem változott - az volt, hogy ez igazi art rock. A koncepció annyire erős volt és annyira összeállt, hogy tulajdonképpen láthatatlan maradt.”

Ezt pedig David Byrne mondta, szintén a Ramonesról. És nekem akkor szokott eszembe jutni, amikor Minor Threatet hallgatok.

Minor Threat - In My Eyes
Minor Threat - Filler
Minor Threat - Out of Step (With the World)
Minor Threat - Seeing Red
Minor Threat - Small Man, Big Mouth

Ennyi rávezetés talán elég is lesz, felesleges tovább fognom a kedves olvasó kezét, hiszen nyilvánvaló: a popzene történetében a Minor Threat volt az egyetlen együttes, amely a Ramoneshoz hasonlóan le tudott nyesni minden felesleges sallangot a rockandrollról, hogy annak esszenciáját és erejét saját, túlzás nélkül művészinek nevezhető koncepciója szolgálatába állítsa.

Pedig a minimalizmus hagyományosan nem tartozik a rockzenében sokra tartott értékek közé. Talán azért, mert a viszonylag szűk hangszerparkot használó műfajban éppen az számít királynak, aki ebből minél többet ki tud hozni, és a kevés nem komoly teljesítmény. Érdekes ezzel szembeállítani a gépalapú technót, ahol elvben végtelen hang áll rendelkezésre, és a visszafogottság, a kevés köré valóságos kultusz épül. Vannak persze rockzenei eszközökkel előadott, repetitíven minimalista produkciók, de ezek szinte mindegyikének közös jellemzője, hogy előadóik és hallgatóik egyaránt hangsúlyozzák: ez NEM rockzene.

A Minor Threat azonban a Ramoneshoz hasonlóan megmaradt a rockzene keretei közt, lecsupaszítva, és így lehengerlővé varázsolva azt. A hangsúlyokat persze máshova tették. A Ramones mindent kidobott az ablakon, és csak a fülbemászó dallamokat, a tinédzser zavarodottságot, a primitív és erős dobot és Johnny gitárját tartották meg. A Minor Threat pedig gyakorlatilag csak az erőt, az izgatottságot, a gyomorszájon vágást.

Az együttes szinte teljes életműve kevesebb, mint 45 percbe belefér, és nemcsak azért, mert alig három évig léteztek, hanem mert számaik átlaghossza nagyjából a fele volt annak a Ramonesnak, akiknek kurtaságuk volt az egyik márkajegyük. A lényeget tulajdonképpen már az első, 1981-es EP-n elmondták, pedig az csak 9 és fél perc hosszú. Sőt, annak első számában, az 1 perc 34 másodperces Fillerben is. És nekem az az elméletem, hogy ha a Minor Threat úgy oszlik fel, hogy csak annak legelejét veszik fel, a megpendített torz gitárt, a pár hangnyi basszust, a dobpergést és Ian MacKaye “what happened to you?” ordítását, az is elég lett volna. Ez 9,24 másodperc, lemértem. Malevics fekete négyzete és Ricardo Villalobos mehetnek zokogni valami rokokó oltár elé.

Ahogy a Ramones művészien megkomponált alkotás volt a fekete bőrdzsekiktől a one-two-three-fourig, úgy forrt tökéletes egészbe a Minor Threat esztétikája is, már ha szabad ezt a szót használni, amikor rockzenéről van szó. Pont úgy, ahogy rövidebb számokat írtak a Ramonesnál, a kinézetüket is tovább egyszerűsítették. Lenyírták a hajukat, levették a bőrdzsekiket, Converse helyett Vans-re váltottak, és ezekkel a szinte szerzetesien egyszerű külsőségekkel játszottak aszkétikusan minimalista rockzenét.

És akkor itt kell kitérni arra, amit több olvasó már a cikk legeleje óta kifogásol: de hát a Minor Threat nem punk-, hanem hardcore-együttes volt! Amire az egyszerű és műfajilag megfelelő válasz az, hogy baszd meg a skatulyáidat.

A valamivel bonyolultabb és hosszabb pedig az, hogy amikor a Minor Threat működött, a hardcore még inkább a punk valamiféle alfajaként létezett, a műfaj összes jelentős képviselője a Black Flagig bezárólag punkként tekintett magára. Igen, a zene már más volt, és szemben a Sex Pistols még felismerhető, csak dühösebbé tett rockandrolljától, már tényleg nagyon különbözött attól, amit Chuck Berry kitalált. Igen, a Minor Threat fektette le a hardcore alapvetéseit az öltözködéstől a straight edge-ig, viszont szerencsére jóval azelőtt feloszlott, hogy bármi köze legyen a műfaj ocsmányul agresszív, macsó, álszent és militáns, többnyire öszefonódó leágazásaihoz. A Minor Threatre egy fúziós jazzegyüttesként induló fekete zenekar volt a legnagyobb hatással, híres koncertvideójukon pedig a már kivesézett Fillert egy cuki fekete lány társaságában énekelte MacKaye.

Nem Ian MacKaye hibája, hogy megalakult a Hatebreed együttes. Nem Ian MacKaye hibája, hogy a hülyék a “don’t smoke, don’t drink, don’t fuck”-ra koncentráltak az Out of Step-ből és nem arra, hogy “at least I can fucking think”. Az meg végképp nem, hogy a világos üzenetet, hogy “legyetek mások” máig sokan úgy értik, hogy “legyetek egyformák”. Az In My Eyes-ban felhangzó kérdést, hogy “what the fuck have you done?” én mindenesetre az utóbbi húsz évben elég sokszor feltettem magamnak, nehogy elfelejtsem, mit akart mondani a világ második legjobb punkegyüttese.

Nyilván nem igazságos a Minor Threatet Ian MacKaye-ra szűkíteni, hiszen négyen (egy ideig öten) voltak. MacKaye azonban énekesként, szövegíróként, szóvivőként, kabalafiguraként és politikai vezetőként is annyira előtérben volt, hogy egészen rátelepszik az együttes életművére. Brian Baker basszusgitáros játszott és játszik ma is egy csomó együttesben, Lyle Preslar gitáros és Jeff Nelson dobos viszont mindig is háttérben maradtak (és Preslarral kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy Steve Albini híres zeneipar-alázó írásában konkrétan a gonosz ügynökének van beállítva).

MacKaye-nek köszönhető, hogy a washingtoni színtér, a hetvenes évek végi/nyolcavanas évek eleji elszigetelt amerikai punkbrancsok közül egyedül, a kezdeti lelkesedés után is életben tudott maradni. Nelsonnal közösen irányított kiadójuk, a Dischord még a 2000-es években is fontos lemezeket adott ki, és ha a Fugazi nem is volt akkora dobás, mint a PiL, azért Mackaye-ről is elmondható, hogy Johny Lydonhoz hasonlóan két korszakos együttesben is játszott.

A borzasztóan erős koncepciónak és a külsőségeknek köszönhetően könnyű elfelejteni, hogy a Minor Threat egyáltalán nem humortalan szentek gyülekezete volt. MacKaye ma már nyilván szégyelli a Guilty of Being White-ot, a hülyeségeket, amit elnyomott fehér kisebbségiként nyilatkozott meg pláne. De valahogy ő mégis meg tudott maradni szerethetőnek az eltelt 30 évben, amit azért országos cimbijéről, Henry Rollinsról nem feltétlenül lehet elmondani. Nem mintha ősrégi punkegyütteseket az alapján kellene megítélni, hogy mivé öregedtek a tagjai, hiszen akkor ennek a tízes listának a jelentős részét látva zokogni kellene.

A punk azonban friss levegőt jelentett, és az ennek köszönhetően felszabaduló kreatív energiák olyan robbanást hoztak, amilyenből csak két-három volt a könnyűzene történetében. És hogy ez tényleg robbanás volt, azt a legjobban éppen a Minor Threat példázza, akik egészen egyszerűen úgy szóltak, mint egy robbanás. Ez a rock’n’roll, ez a hatalom, ez az erő.

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) - Korábbi részek:

Intro

10. Bad Brains

9. Dead Kennedys

8. Circle Jerks

7. NOFX

6. X

5. The Undertones

4. Fear

3. Sex Pistols