Először adják ki az Egyesült Államokban Szerb Antal nagyszerű regényét, az Utas és holdvilágot. Az angol fordítás nem most készült el, Nagy-Britanniában már sok éve lehetett olvasni a művet. Az amerikai kiadás elé a New Republic irodalmi szerkesztője, Becca Rothfeld írt kritikát. Mi meg szemlézzük, mert ilyen elismerően ritkán írnak magyar íróról angol nyelven.

Rothfeld elfeledett remekműnek nevezni Szerb regényét, ami bár 1937-ben jelent meg, de az angolul beszélő országokban alig ismeri valaki. Kritikája hamar túllendül az Utas és holdvilág keretein, és hosszú írásának főszereplője valójában Szerb Antal.

Az Utas és holdvilágról, azaz az élete elől menekülő Mihály történetéről Rothfeld szerint azt sem lehet igazán eldönteni, hogy vidám vagy szomorú történet-e. A mindenhol a szabadságát kereső főhős városról városra futása minket is menekülésre késztet a kritikus szerint.

Néha olyan olvasni, mintha nászútra mehetnénk, sőt néha egyenesen mintha egy nászútról mehetnénk nászútra. Menekülés egy menekülésből. De az egész szívében mégis a törékenység, a fenntarthatatlanság érzete lakozik.

- írja Rothfeld, aki szerint olvasás közben velünk is épp az történik, mint Mihállyal. Minden menekülési kísérlet, a polgári élet bármilyen időleges felfüggesztése végül mindig ugyanabba a világba fut vissza, ahonnan menekültünk volna.

De szerinte épp a menekülések állandóan ismétlődő kudarca az, ami valami olyat tud felmutatni, ami nagyon fontos volt Szerb számára.

A reménykedést a lehetetlenben.

És éppen ez volt az, ami Szerb életét is meghatározta. A zsidó származású, de átkeresztelkedett családban felnövő író, aki már fiatalon feltűnt hihetetlen tehetségével, nagyon hamar ostromolni kezdte a magyar irodalom magaslatait. 23 évesen német és angol irodalomból doktorált Budapesten, 33 évesen már az irodalmi akadémia elnökévé választották, négy évvel később pedig a szegedi egyetem tanára lett. Nyolc év múlva kirúgták, majd a balfi munkatáborba vitték. Ott verték halálra 1945 január 27-én, holttestét egy tömegsírba dobták.

E tragikusan rövid élet is elég volt ahhoz, hogy Szerb megírja nagyon fontos irodalomtörténeti műveit, számtalan novelláját, esszéjét és négy regényét.

A kritika szerint Szerb számára a tiltakozás egyetlen hatásos formája a fennálló világgal szemben az irodalmi volt. Megszállottan a tudomány embere volt, még azokban a pillanatokban is, amikor az látszott, hogy a világ bármelyik pillanatban összeomolhat, csak az írás felől keresett támaszt.

Az irodalom Rothfeld szerint ellenszert jelentett Szerb számára a modernizáció forgatagában. Olyan örök birodalom, amin kívül csak a banális, köznapi, érdektelen világ fekszik.

Mint ahogy a legnagyobb problémát is az jelentette a számára, ha nem tudott valami eléggé jót, valami eléggé kihívást okozót olvasni. Épp az intellektuális kihívás hiánya volt kezdetektől a fasizmussal szembeni ellenérzéseinek kiváltó oka. Rothfeld felidézi azt az esetet, amikor Szerb a harmincas évek közepén Olaszországba ment nyaralni. És ott látszólag egészséges és boldog embereket talált. És ennél semmi nem lehetett volna gyanúsabb:

"Igen, tudom, az olasz gyermekien lelkes nép, de azért mégsem tudom megérteni, hogy bírják ezt, ezt az állandó, szünetnélküli lelkesedést, ezt a közboldogságot. Hisz ez oly rettenetes lehet, mint üdvözültnek lenni.

Lucifert alaposan letaszították az olasz mennyekből. Az ujságokban semmi maliciózus megjegyzés. Ujságírók nem is írhatják ezeket a lapokat, csak égi angyalok. Mindenki megelégedett. És ha a vonaton történetesen szóba keveredsz a néppel, tőle is ugyanazokat a sztereotip mondatokat hallod, amelyeket az ujságban olvasol. Tökéletesen vannak «kondícionálva», mint a Huxley jövőbeli emberei. Ha más hangot találnál megütni, elkomorulnak és elhallgatnak. És ez volt egykor Bresciai Arnold, ez volt egykor Cola di Rienzi, ez volt egykor Silvio Pellico, ez volt egykor Garibaldi népe, a carbonarok, a klasszikus lázadók és elégedetlenek hazája?

Igen, magam is vallom, hogy semmi sem fontosabb a földön, mint segíteni a nép nyomorán, felemelni esettségéből, anyagilag és erkölcsileg emberi életet adni a számára. Különösen a föld szegény népének, (amelyet úgy tudom, itt is kifelejtettek a játékból.) Amíg azok rabszolgasorban élnek, új humanizmusról beszélni: szép szó, amit a nagytőke fizet, nevetséges humbug. De vajjon nem elég az, hogy ember módjára éljen, szükséges az is, hogy boldog legyen? Ki boldog? az őrült; a részeg; akit hipnotizáltak; és aki tömegszuggesztió alatt áll. A természetes állapotban lévő ember elégedetlen. Aki megelégedett, az gyanus. Nem fizettek az olaszok túlságos nagy árat azért, hogy a khaoszból és a nyomorúságból kimeneküljenek?"

- írta naplójában, amit a kritika is idéz.

Rothfeld szerint Szerb számára a fasizmus elsősorban intellektuális probléma volt. Annak jele, hogy a képzelet és az elme elbukott, győzött a köznapi elégedettség. Az olaszok szerinte belenyugodtak abba, amilyennek a világ adódott, és ez hatalmas hibájuk volt.

Ebből a helyzetből Szerb szerint természetesen az irodalom kínálhat kiutat. Csak az irodalom képes kielégíthetetlen étvágyat gerjeszteni egy olyan világ iránt, ami túlnyúlik érzékeinken. Szerb filozófiája szerint épp ez a különbség, az irodalmi tökéletesség és a világunk között kell, hogy motiváljon minket az életünk alakítására, arra, hogy megkérdőjelezzük és eltépjük az adott kereteket.

Bárki, aki a könyveket szereti, nem lehet rossz ember

- hangzik el a magyar irodalomtörténet talán legviccesebb regényében, a Pendragon legendában, és Rothfeld szerint Szerb egy általános erkölcsi szabályt látott bele.

De sem ez az etika, sem az irodalom nem menthette meg őt.

Feleségének írt utolsó levelében azt írta,

"Általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, csak az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja még bennem a lelket. Most már sötét van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat."

A mindig megszállottan írni és olvasni akaró Szerb kevéssel halála előtt zárta így levelét. Halálakor kabátjának mellényzsebében összetört szemüvege és a Száz vers című antológiája lapult.

A világ végül győzedelmeskedett az irodalom fölött

- írja Rothfeld. De nem végleg, teszi hozzá.

Mindezt az Utas és holdvilág mostani megjelenése és eddigi sikertörténete miatt is. Ez a regény, ami szerinte képes arra, hogy egyes részletei elolvasása után hosszú időre belénk ivódjanak, miközben percig nem leplezi, hogy mennyire képmutató és képtelen a változásra az ember, mégis kínál helyet a reménynek.

Rothfeld zárásként megint Szerb naplóját idézi, ahol arról ír:

"Valami csodálatos praestabilita harmonia dolgozik talán a szellem életében, a világra jön és épít és dolgozik egy olasz művész, hogy kétszáz év mulva arra jöjjön egy német költő és művében megértse önmagát és rendeltetését. Közben hányszor törtek egymásra nemzetek és nemzedékek, de az egészen nagyok, - igaza van Babits Mihálynak - «egymásnak felelnek idő és tér távolságain át»."

- és Rothfeld ehhez teszi hozzá kritikájában, hogy a rettenetes tömeges megsemmisítések és annak ellenére, hogy hány hangot hallgattattak el, az, hogy ez a különleges regény képes így feltűnni, az egy újabb valószínűtlen túlélés története.