2010. december 17-én gyújtotta fel magát Mohamed Bouazizi, a 26 éves zöldséges a tunéziai Szidi Bú Zid város önkormányzata előtt. Január 4-én belehalt sérüléseibe, temetése pedig a tunéziai jázminos forradalom első tömegdemonstrációjává vált. A jázminos forradalom eseményei hatására menekült el Tunéziából az államot 1987 óta autoriter módon kormányzó Ben Ali elnök, és bukott meg velejéig korrupt rendszere. A jázminos forradalom volt az első az arab tavasz forradalmainak sorában, így tulajdonképpen Mohamed Bouazizi önégetése indította el az évtized eddigi legfontosabb társadalmi átalakulását.

A zöldséges azért keseredett el, mert a tunéziai rendőrség még az önégetése napján lefoglalta kocsiját, amivel az utcán szokott árulni, és elkobozták a teljes árukészletét meg a nála lévő készpénzt, mondván, nincs engedélye az árusításhoz. Bouazizi rokonai azóta elmondták, hogy a fiatal férfit leginkább az viselhette meg, hogy egy női hivatalnok megalázta és arcon ütötte, az viszont igen sokat elmond Ben Ali rendszeréről, hogy a tunéziai hatóságok tulajdonképpen a mai napig egymással ellentétes információkat adnak arról, hogy valójában szüksége volt-e egyáltalán bármilyen állami engedélyre a zöldségesnek az utcai árusításhoz, és ha igen, milyenre.

A zavar oka, hogy a tunéziai gazdasági jogszabályok többsége Ben Ali vezetése alatt az értelmetlenségig dagályossá és részletessé vált annak érdekében, hogy

az állam a gazdaság minél több területén a Ben Ali klán tagjainak és a család jó barátainak érdekeltségeit hozza helyzetbe.

Ben Ali és második felesége, Leila Trabelszi (AFP)

Nem véletlen, hogy a jázminos forradalom egyik legfőbb követelése

a mindent átitató korrupcióval való leszámolás, és a Ben Ali-féle haveri és klánkapitalizmus lebontása volt.

A korrupciót és az állam egyéni üzleti érdekeknek való kiszolgáltatását rengeteg remek közgazdász kutatja. Legtöbbjük azonban csak az elméletek felállításáig jut, hiszen általában nagyon nehéz megbízható gazdasági adatokat szerezni ezekről a jelenségekről. A korrupciónak és az urambátyámozásnak ugyanis épp az egyik legfőbb jellemzője, hogy jórészt nem a nyilvánosság előtt zajlik, kevés hivatalos adatban marad nyoma.

Tunézia azonban ma már épp a jázminos forradalom miatt képez kivételt ez alól, hiszen a forradalom után az új rendszer elkobozta a Szaúd-Arábiába menekülő Ben Ali és hozzátartozói, valamint a rendszer legmagasabb rangú kiszolgálóinak vagyonát. A megbízhatóan dokumentált eljárás során az állam elkobozott 550 ingatlant, 48 hajót és jachtot, 40 részvénycsomagot, 367 bankszámlát és nagyjából 400 céget (melyek közül nem mind Tunéziában működött). Egyes becslések szerint ez az egész vagyon

nagyjából 13 milliárd dollárt (kb. 3200 milliárd forintot) ért. Ez az összeg Tunézia teljes 2011-es GDP-jének negyede.

Az elkobzások összesen 114 személy tulajdonát érintették, közöttük van maga Ben Ali is. Ennek a csoportnak nagyobb részét teszi ki Ben Ali családja, feleség, fiúk, lányok, unokaöcsök, menyek, vejek, sógorok.

Az elkobzásokat vezető állami bizottság azzal, hogy rendesen jegyzőkönyvezte vizsgálatait és döntéseit, a korrupciókutatásnak is óriási szolgálatot tett, hiszen felderítette, hogy az egyes tunéziai cégek pontosan milyen családi viszonyokon keresztül kapcsolódtak Ben Alihoz és legszűkebb köréhez. Innen pedig már csak egy lépés lekérdezni a Tunéziai Nemzeti Statisztikai Intézet cégregiszteréből a baráti cégek nyilvános gazdálkodási adatait.

Genetikailag zseniális vállalkozók vagy korrupt szemetek?

Ezt tette a Világbank három közgazdásza. Kutatásuk eredményeit pedig ebben a remek tanulmányban publikálták. A fő céljuk az volt, hogy kapcsolatot keressenek a Ben Ali legszűkebb köreihez köthető cégek teljesítménye, és a tunéziai befektetési törvény módosításai között (Ben Ali ezt a jogszabályt javarészt elnöki dekrétumaival módosította). Ez nemcsak azért fontos, mert ez a tanulmány a világon az elsők között tudja empirikusan, hivatalos adatokon keresztül vizsgálni azt a jelenséget, amit state capture-nek, azaz az állam foglyul ejtésének nevez a közgazdaságtan, de azért is, mert könnyebbé válik megérteni, hogyan működhet kívülről nézve jól egy ennyire korrupt ország gazdasága.

Ben Ali Tunéziája esetében ugyanis épp ez a legnagyobb furcsaság: 1987 és 2011 között az ország gazdasága olyan gyorsan növekedett, hogy a legtöbb afrikai ország csak irigykedni tudott rá. A Világban vagy az IMF tisztségviselői többször mintaállamnak is nevezték Ben Ali Tunéziáját, ahol az elnök nem is igazán rejtegette családjának üzleti érdekeltségeit, sőt több Ben Alihoz közelálló cég része volt az állami propagandának, hiszen saját piacukon többnyire nagyon jól teljesítettek.

A mérés egyszerűsítése érdekében a kutatók először kiválasztották az elkobzott cégek közül azokat, amik bizonyítottan családilag is kötődnek Ben Alihoz, majd megnézték, hogy hogyan teljesítettek ezek a vállalatok a tábornok elnöksége idején.

A rövid válasz az, hogy nagyon jól.

Csak a tunéziai munkavállalók 1 százalékát foglalkoztatták, de a magánszektor termékeinek 3 százalékát állították elő. A legdurvább pedig, hogy az összes nettó profit 21 százaléka ezeknél a cégeknél csapódott le. Mindezt úgy, hogy ezek csak a családi cégek, azok nincsenek beleszámolva, melyek csak kiemelkedően jó kapcsolatokat ápoltak a politikai vezetéssel.

A Ben Ali-féle cégek gyorsabban is növekedtek a versenytársaiknál, csak néhány hatékonysági mutatóban maradnak el, de ez sem túl jelentős. Ez alapján tehát azt is hihetnénk (és 2011 előtt sokan hitték is), hogy a Ben Ali klán csupa-csupa rátermett vállalkozóból állt, akik zseniálisan vezették a cégeiket. Ez a tanulmány pont azt bizonyítja be, hogy nem ez az igazság.

Törvénymódosításokból csinálják a profitot

Több közgazdász mutatott már ki kapcsolatot a korrupció és túlzottan részletes gazdasági szabályozás között. Szimeon Gyankov, a Világbank korábbi vezető közgazdásza, korábbi bolgár pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes több tanulmányában leírta már, hogy a korrupció és a haveri cégek állami eszközökkel történő helyzetbe hozásának valószínűsége annál nagyobb egy államban, minél kuszábbak, dagályosabbak és részletesebbek az adott állam befektetésekről szóló jogszabályai. Ezáltal pedig ezekben az államokban nagyobb eséllyel sérül a közérdek is.

Ez így elsőre kicsit bonyolult lehet, de egyszerű: arról van szó, hogy a haveri cégek általában erősen szabályozott és az államtól függő szektorokban tevékenykednek, hiszen itt kell megküzdeniük a legkevesebb versenytárssal. Sőt, egy-egy haveri cég piaci versenytársát az államvezetésben ülő jóakarók néhány jogszabály-módosítással vagy engedélyek bevonásával is kigolyózhatják. A vége mindkettőnek ugyanaz: sok, bonyolult jogszabály. Az alaptézis tehát:

ahol sok az ilyen-olyan törvénymódosítás, és gyakran fogadnak el részletekbe menő, és értelmetlen dolgokról szóló jogszabályokat, ott nagy valószínűséggel mutyi van.

Erre talált tárgyi bizonyítékot ez a Tunéziáról szóló tanulmány is, hiszen kimutatták, hogy

1. a Ben Ali-cégek többsége erősen szabályozott, a külföldi tőkétől védett piacokon működik,
2. sőt általában a piacra lépésük is a befektetési törvény valamilyen, nekik kedvező módosításához kötődik.
3. Ezen kívül a családi cégek profitjaiban elért ugrások majd minden esetben a szabályozások nekik kedvező változásával, vagy egy-egy versenytársuk jogszabály-módosítással történő kigolyózásával magyarázhatóak.
   

(A pontos adatsorokat a belinkelt tanulmány függelékében lévő táblázatok tartalmazzák.)

Az utóbbira lehet példa a neves Bouebdelli Iskola bezárása. Ebben az intézményben végzett a tunéziai elit jelentős része, és nem is volt vele semmi gond, míg az oktatási miniszter be nem záratta, mondván, nem felel meg az új szabályoknak. Ha az iskola nyitva marad, komoly versenytársa lehetett volna a Karthágói Nemzetközi Iskolának, amit épp akkoriban alapított Ben Ali második felesége, Leila Trabelszi és Jasszer Arafat özvegye, Szuha Arafat.

A szabályozott piacon való aratásnak pedig az ENNAKL autókereskedőhálózat lehet jó példája, amit 2006-ban vett meg az államtól 22 millió tunéziai dinárért egy Sakr-el-Materi nevű fiatalember, aki épp két évvel azelőtt vette el Ben Ali egyik lányát. Miután az ENNAKL magánkézbe került, Ben Ali egyetlen rendelettel megnégyszerezte a kereskedésnek járó kvótát, ami megszabja, hány autót hozhat be évente külföldről. 2009-re aztán az ENNAKL olyan nagyra nőtt, hogy a cég 40 százalékát 53 millió tunéziai dinár értékben vitte tőzsdére Ben Ali veje, aki ekkorra már hajózási társaságot is alapított, ami azonnal kizárólagos használati jogot kapott több tunéziai kikötőre is.

Hogy ez mind miért baj, nem lehet elégszer elmagyarázni. Azért, mert egy ilyen, haveri érdekeket kiszolgáló állam megfeledkezik arról, hogy neki a közérdeket kellene szem előtt tartania. A közérdek persze sok esetben valóban megkívánja, hogy bizonyos gazdasági szektorokat állami beavatkozással védjenek meg a külföldi befektetőkkel szemben, de ahogy a Ben Ali-klán példája is mutatja, könnyű elveszíteni a kontrollt. Hiszen ha egyszer elindul az egyéni gazdasági érdekek kiszolgálása az állam eszközeinek felhasználásával, utána már mindig lesz egy-egy újabb unokaöcs, sógor, testvér vagy ismerős, aki valamilyen céggel beszállna ebbe meg abba a bizniszbe.

Az állami vezető pedig nem azért állami vezető, hogy a rokonait zsíros üzletekhez segítse, hanem hogy az általa vezetett ország boldogulását szolgálja.

A tunéziai eseményekből is látszik, hogy egy ponton túl, már nem is tűri el egyik társadalom sem, ha látja, hogy a vezetői elfordultak a közjótól, és csak maguk és a haverjaik előnyeit szolgálják.

Ami pedig a legrosszabb ebben az egészben az az, hogy Magyarországon is egyre jobban láthatóak azok a haveri cégek, amiket tunéziai társaikhoz hasonlóan épp az állam engedélyei és az állam által meghatározott iparági politikák hoznak kiemelkedően jó piaci helyzetbe, vagy szabadítanak meg a versenytársaitól.

(Címlapkép: Ben Ali kampányfotója 1998-ból az AFP-től)