Még novemberben robbant a hír, hogy a neves amerikai zenészeket tömörítő, viszonylag új amerikai szerzői jogi szervezet mintegy húszezer nóta leszedését követeli a YouTube-tól.

Fenyegetni persze sokan fenyegethetik a Google tulajdonában álló videómegosztót, de a Global Music Rights (GMR) olyan neves előadókat képvisel, mint Pharrell Williams, John Lennon (jogutódja), Smokey Robinson, Chris Cornell, George és Ira Gershwin.

És most gigaperre mennének.

Már önmagában az meglepetést keltett, hogy a GMR olyan neveket tudott átcsábítani magához, mint Pharrel Williams, aki eddig az amerikai Artusjus, az ASCAP tagja volt: ezek olyan szervezetek, amelyek kezelik az előadók és zenészek szerzői jogi ügyeit, bizonyos díjazás, jutalék fejében őrködnek a dalaik jogai felett, figyelik, hogy megkapják-e a szerződésekben szereplő összegeket, pereket indítanak stb.

Vadnyugat

Az talán mindenkinek feltűnt, hogy a YouTube-on - annak ellenére, hogy bizonyos tartalmak éppen szerzői jogi viták miatt eltűnnek - általában megtalálhatók akár olyan ismert és ma is sikerrel futó előadók dalai is, mint Williams. És nem, nem feltétlenül olyan hivatalos csatornákon, mint a VEVO-n, rajongói oldalakról sem tűnnek el ezek a számok.

Ennek az az oka, hogy a Google és a YouTube nem feltétlenül foglalkozik azzal, hogy a felöltött tartalom jogvédett-e vagy sem. Úgy gondolják, hogy ezt nem az ő dolguk észrevenni és kiszűrni, hanem a jogtulajdonos feladata: azaz, ha Pharrel Williams vagy a GMR talál egy olyan felvételt, amely jogait sérti, szól, és a YouTube eltünteti, de a Google ezzel a kérdéssel nem foglakozik magától.

Ez nagyjából így van tíz éve, így aztán simán felkerülnek teljes magyar nyelvű filmek (Bud Spencer-összes, és Reszkessetek betörők stb.) is a videómegosztóra, és egészen addig fent vannak, ameddig a jogtulajdonos (pl. a film forgalmazója, vagy egy jogokat megvásárló tévé) nem szól a YouTube-nak, amely eltávolítja a kontentet.

Ráadásul számos esetben, főként amerikai zenék esetében még az is lehet, hogy bár az előadó nem tud róla, jogtisztán került fel dala a YouTube-ra. Az online publikálás korában ugyanis már adnak ki ún. blanketta szerződéseket, azaz a jogkezelő tulajdonképpen egy egyenlicensz alapján rövidebb-hosszabb időre hozzájárul az online publikáláshoz - ennek lejártáig az előadó sem szededhet le semmit. Na, most nagyon sok zene így kerül fel automatikusan a YouTube-ra.)

Kinek fáj?

Howard King, a GMR ügyvédje több levélben érdeklődött már a Google-nél és az ASCAP-nál, hogy az egyes dalok éppen milyen licensz vagy szerződés alapján vannak fent, ám állítása szerint erről sem a Google, sem az ASCAP nem adott nekik felvilágosítást.

Pedig nem mindegy, hogy egy dal online forgalmazása egy hónapra, egy évre, több évre szól, ahogy az sem, hogy földrajzilag hová kapott engedélyt: csak az Egyesült Állmokra vagy Európára vagy az egész világra.

King szerint mindkét eset elképzelhetetlen: a YouTube-nak tudnia kell arról, hogy milyen érvényes licensz van egy videó (zene) mögött, és azt is tudnia kéne, hogy az mikor jár le.

A GMR ennek megfelelően novemberben kérte, hogy az ügyfeleihez tartozó mintegy húszezer dalt (és az ehhez tartozó több tízezer megjelenését egy adott dalnak) szedje le a YouTube, ám ez nem történt meg. A Google azzal védekezett, hogy ez alapján nem tudnak lépni, a húszezer dal fellelési helyének internetes címeit, azaz az URL-eket is kérték a GMR-től. (Ez, ugye, húszezer dal esetében akár több százezer címet jelenthet.)

A GMR azért nem küldözget URL-eket a Google-nek, mert szerintük a YouTube pontosan tudja, ki és mikor sért jogot, csak éppen nem adnak erről információt.

Van ugyanis a ContentID-nak nevezett technológiájuk, amely egy automatikus szűrést végez minden feltöltésnél, és amely egy apró dalrészletből is meg tudja mondani, hogy milyen dalról van szó, tehát - érvel a GMR - a rendszerük elméletileg pontosan tudja, hogy ki, mikor, milyen címen sért jogot. (Valóban, van olyan tartalom, ami a felkerülés után pár perccel már - szerzői jogi problémák miatt - elérhetetlen.)

Az egymilliárd dolláros összeg sem véletlen: egy dal jogtalan használata simán érhet 150 ezer dollárnyi kártérítési összeget, ez húszezer esettel számolva pedig eléri a 3 milliárdot - amit egy kedvező bírósági ítélet ki is mondhat.

A YouTube saját Spotify-t indít

Az mondjuk érdekes, hogy ha évek óta nem volt különösebb bajuk a Williams-féle zenészeknek ezzel a gyarkolattal, akkor miért most lett hirtelen fontos az ügy.

Erre is van magyarázat: a Google ugyanis beindította a Spotify-hoz és a Pandorához hasonlító online zeneboltját, a Music Key-t. Amely tulajdonképpen nem sokban különbözik a YouTube-tól, amelyen valószínűleg a legtöbb zene megtalálható a világon, csupán igazi zenelejátszó akar lenni: letölthetők lesznek a zenék, nem lesznek reklámok, stb.

És még több is ennél, hiszen ez valójában a Google Plus Access All szolgáltatása, amellyel minden kontent elérhető lenne, amely a Google Plus-szal.

Vagyis az eddigi ingyenes, reklámos szolgáltatások mellé újabb pluszszolgáltatások kerülnének, azaz az előadók és jogvédőik szerint sokkal nagyobb üzletet csinálna a YouTube a zenékből, mint eddig.

Ez pedig a GMR szerint - anélkül egyébként, hogy a YouTube tisztázná, pontosan milyen licensz alapján engedélyezi a jelenleg megtalálható tartalmak elérhetőségét - újabb bőrt húzna le a jogilag nem teljesen tisztázott tartalmakról, amelyek így sem "érnek sokat".

A Pandorán Pharrel WIlliams megahitje, 43 millió meghallgatás után is csupán 2700 dollárt fialt, ami igen szerény összeg. (THR/Time)