14 kegyetlen történet az ügynökökről

  • Titkos Magyarország, Célszemély: a társadalom címmel most jelent meg Gervai András új könyve.
  • A kötet 14 megfigyelési ügyet dolgoz fel, 1949-től 1989-ig, mindegyik esettanulmány önmagán túlmutató példa is arra, hogy mennyire kemény világ volt itt.
  • A történetek többsége egyszerre nevetséges és ijesztő. Egy virágszirom nedvével firkantott „hüje Lenin” felirat megmozgatta a teljes megyei rendőrséget, minden eredmény nélkül. Egy másik történetben viszont hónapokra lecsuktak embereket, mert a munkahelyükön szólt a Szabad Európa Rádió adása.
  • A szerző szerint elsősorban nem listákra, hanem történetekre lenne szükség, hogy megértsük mi történt itt. Bűnbánat és kifakadás nélkül nem lehet feldolgozni a múltat.

Papp György atomfizikus lakásában 1949-ben vizsgálódott egy elhárító tiszt, nem sokkal azután, hogy Papp emigrált. A lakásban az anyósa élt. A titkosszolgálat embere a jelentésében ezt írta:

„A könyvtárszobában az egyik sarokba egy rádióadó, vagy egy magas frekvenciás atomromboló készülék van, hozzávaló alkatrészekkel.”

A titkosszolgálati tiszt nyilvánvalóan nem volt egy mély elme, ha azt gondolta, hogy ilyen szerkezet létezik, és csak látott valamit, amiről fogalma sem volt, hogy micsoda. Gervai András új könyvében (Titkos Magyarország, Célszemély: a társadalom, Kalligram 2015.) elég sok hasonló bornírt idézet van az elmúlt évtizedek megfigyelési ügyeiből. Csakhogy miközben a Tűz van babám című filmet idéző bénázások dokumentumait olvassuk, azt is megtudjuk, hogy rengeteg ember élete ment tönkre ezekben az ügyekben. A fenti idézet abból a fejezetből való, ahol Gervai összefoglalja az emigrált magyar atomtudósok családjait és barátait ért titkosszolgálati akciókat. És ezekből kiderül, hogy például Teller Ede rokonait hogyan telepítették ki, tizenéves unokaöccsét nem engedték iskolába, a tudós édesanyja nem jutott a hiánycikknek számító szívgyógyszeréhez (pedig az nagy tételben állt a Belügyminisztérium raktárában), Teller nővérét pedig veréssel próbálták beszervezni. Túszként használták a családot.

Gervai András, a Titkos Magyarország szerzője. Fotók: Botos Tamás

A hülyeség és a brutalitás összefüggött, jórészt tanulatlan emberek irányították az akciókat, akiknek megbízhatóságuk fontosabb volt felkészültségüknél. A szerencsétlenkedés azonban nem jelentette azt, hogy ne tudtak volna ezek az emberek hatalmas károkat okozni. Zsaroltak, karriereket, barátságokat, családi kapcsolatokat tettek tönkre, vagy éppen segítették pénzzel, útlevéllel, állással a hasznosnak ítélt besúgókat.

Mindenütt figyeltek

A könyvben szereplő történetekből nagyon pontosan kiderül, hogy mennyire behálózta az egész társadalmat a titkosszolgálat. Amikor 1969-ben egy budapesti borozóban néhány fiatal összegyűlt, és szidták a rendszert, akkor szinte minden lépésükről tudtak: figyelte őket a pincér, voltak köztük (és egyre többen lettek) beszervezettek. A gyanúba került emberek környékén mindig volt valaki, aki jelentsen: kolléga, szomszéd, nem volt település vagy munkahely, amelyet ne tudtak volna elképesztő részletességgel letapogatni. Egy 80-as évek végi nyomozási iratban megjegyzik, hogy a környék kutyásait ki kell kérdezni, mert sétáltatáskor láthattak gyanús dolgokat.

És nem sajnálták az erőforrásokat. Egy 1985-től 1989 végéig tartó, gyereknyomdával elkövetett röplapozási ügy felderítéséért 127 embert figyeltek meg alaposan, 16 ember lakásán vagy munkahelyén tartottak házkutatást, 15 ember leveleit bontották fel és 15 telefonját hallgatták le, 14 új besúgót szerveztek be, 13 rejtett figyelőhelyet létesítettek, 53 alkalommal portyáztak gyanús telefonfülkék körül, amihez alkalmanként 30-60 rendőrt, önkéntes rendőrt és munkásőrt mozgattak meg. Semmire se jutottak ebben az ügyben, a játéknyomdával készített, félig értelmetlen, rendszerellenes jelszavakat terjesztő ismeretlenek megúszták a hatalmas nyomozást.

gervai_andras_2

Van egy történet, amikor évekig nyomoznak virágszirommal falra írt feliratok után, vagy éppen egy álnéven írt levél szerzője után. A levél írója egyébként azt kritizálta, hogy gyenge a tévéműsor, és indulatában arra is kitér, hogy az orosz katonák nőket erőszakoltak meg a második világháborúban. Gyanúsítottak sorát figyelték meg országszerte, és bőven volt közben alkalom, hogy egy csomó ügynök és társadalmi kapcsolat felnyomja a környezetében lévő embereket. Például mert gyanús műanyag kannákat látott egyikük valakinek a házában, akinek van írógépe. A nyomozás 1979-81-ben zajlott, de a levél szerzőjét sosem találták meg.

1963-ban 246.659 ember adatait kezelték a szolgálatok. Ha nem is göngyöltek fel minden ügyet, ettől még mindent láttak és mindent feljegyeztek.

A hálózat mindent túlélt

Szalma Józsefné ÁVH-s férje nyomán lépett be a szervezetbe 1948 decemberében, az Operatív Nyilvántartó Osztályra ment dolgozni. 1953-ban leszerelték, de 1958-ban visszahívták a Belügyminisztériumba, hasonló munkára, a politikai rendőrség által gyanúsnak tartott személyek adatbázisával foglalkozott. 1983-ban nyugdíjba ment, de szakértelmére később is számítottak, 1984-től visszajárt a munkahelyére, továbbra is a politikai rendőrségnek dolgozott. 1990 decemberében kitüntették, tízezer forint jutalmat kapott. Utolsó szerződése 1991 június 30-ig szólt.

A könyvből megismerhetjük Szalmáné ÁVH-nál tevékenykedett apósa és vezető titkosszolgálati beosztásokat betöltött férje portréját is. Szalma család története fontos példázat. Gervai András arra jutott, hogy a Rákosi-rendszer titkosszolgálatát lényegében egy az egyben átvette a Kádár-rendszer titkosszolgálata, és aztán a rendszerváltás után sokakat a demokrácia is tovább alkalmazott. A módszerek nyilván változtak, az emberek is cserélődtek, de a szervezet lényegében érintetlen maradt. A rendszerváltáskor ugyanaz a Horváth József dolgozta ki a szervezet átalakítását Nemzetbiztonsági Hivatallá, aki korábban a III/III csoportfőnöke volt. A változás lényege abban állt, hogy a III/III-t megszűntették.

Gervai megpróbált interjút készíteni számos egykori tartótiszttel. Egyik sem állt szóba vele. A könyvében szereplő titkosszolgálati személyek egy részéről portrét is írt, de többükről egyáltalán nem talált adatokat. Ők feltételezhetően maradtak az állam szolgálatában. Gervai arra figyelmeztetett, amikor a könyvéről beszélgettünk, hogy nem lehet a III/III-tól teljesen különválasztani a hírszerzést vagy a kémelhárítást sem. Visszatérő érv az akták titkossága mellett, hogy voltak hazát védő és a diktatúrát kiszolgáló emberek, és kárt okozna előbbiek lebuktatása. A könyvben feldolgozott történetek közül több is bizonyítja, hogy nagy átjárás volt a különböző csoportfőnökségek között, emberek és nyomozások között is. Nem igaz, hogy a III/III megszűntetésével a szervezet megtisztult volna a diktatúrát fenntartó személyektől.

Csak a politikai vonal érdekelte őket

Vezér Béla katolikus papot 1960-ban szervezték be, utolsó jelentését 1984-ben írta. Volt, amikor arra panaszkodott, hogy megint csirkét kell vennie, hogy meg tudja hívni azt a szerzetest, akivel tartótisztje barátkozást írt elő. Ha nincs csirke, akkor nem tudja meghívni ebédre ugyanis.

Vezér elég lelkesen jelentett, és többször valós bűntényekről is beszámolt, elsősorban korrupciós ügyekről. Ez azonban sohasem érdekelte az állambiztonságot. Az, hogy az Áfészben vagy a tanácsban vagy a párt helyi vezetői lopnak, megvesztegethetők, az senkit sem érdekelt. Amikor viszont egy másik ügynöktől megtudták, hogy az Elektromos Mérőműszer Ktsz-ben néhány dolgozó a Szabad Európa híreit hallgatta, akkor hatalmas erőkkel csaptak le, házkutatások és letartóztatások jöttek.

Történetek kellenének

A Magyar Pszichiátriai Társaság 1992 óta osztja ki a Goldschmidt Dénes-díjat. Gervai könyvéből kiderül, hogy az ünnepelt orvos évtizedekig jelentett munkatársairól, betegeiről, mindezek rokonairól, és többször bizonyíthatóan megsértette az orvosi titoktartásról szóló esküjét. Egyeseket kifejezetten azért kezelt, mert a tartótisztje ezt kérte tőle.

Fogalmunk sincs, hogy milyen mélyen hálózta be az elmúlt évtizedeket a titkosszolgálat.

Gervai András szerint az lenne a legfontosabb, hogy minél többen mondják el, mi történt velük. Az lenne a jó, hogy az egykori ügynökök, tartótisztek, beszervezettek és beszervezők álljanak ki, és meséljenek, hogy megértsük és feldolgozzuk a múltat.

gervai_andras_9

Önmagukban az ügynöklisták nyilvánosságra hozása Gervai szerint nem hozhat megtisztulást. Minden eset egyedi. Van, akit zsarolással beszerveztek, de soha a légynek sem ártott. Van, aki köztiszteletben állt, az egykori demokratikus ellenzék tagjai is magasztalták, mégis sok kárt okozott a környezetében lévő embereknek. Van, aki belerokkant, alkoholista lett, mert kettős életre kényszerítették, és van, aki kifejezetten élvezte titkos hivatását.

Gervai szerint csak történetekkel lehet továbblépni. Csak annak lehet megbocsájtani, aki bocsánatot kér, és csak azt lehet megérteni, aki elmondja, hogy mi történt vele. Sokan kérték tőle számon, hogy miért nem a nagy nevekre megy, miért nem látszanak könyvei tartalomjegyzékéből, hogy ki jelentett. Előző könyvében (Fedőneve: Szocializmus -  művészek, ügynökök, titkosszolgák) többek között a magyar filmipar megfigyelési ügyeiről írt, például Szabó István vagy Bódy Gábor beszervezéséről és jelentéseikről.

De Gervai nem vadászni akar, hanem történeteket elmesélni. A mostani könyvében sem a nagy leleplezésekre törekszik, hanem modelleket mutat be, konkrét nyomozásokon, eseteken keresztül teszi érzékletessé az állambiztonság működését, és a különböző helyzeteket, amelyek a társadalom totális megfigyeléséből adódtak. Egyszerre izgalmas és szomorú olvasmány.

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.