Esther Mujawayo ruandai pszichológus bemutatja a családját ezen a kilencvenes évek elején készült, kifakult fotón. Főleg tuszik, de elég sok oldalági rokon hutu. Szinte mindannyiukat megölték 21 évvel ezelőtt, 1994. április 7-e és július 18-a között. Majdnem minden névnél elmeséli, hogy hogyan, mikor és kik ölték meg a szeretett rokont, gyerekeikkel és teljes családjukkal együtt.

Ester Mujawayo a Közép-európai Egyetemen beszélt 2014. októberében. Ő túlélte a népirtást, és azóta hozzá hasonlóan özvegyen maradt asszonyoknak igyekszik segíteni.

Sokak fejében a ruandai népirtás nem egyéb, mint két afrikai törzs kontroll nélküli csetepatéja.

Kevés elképzelés áll távolabb a valóságtól.

A gyarmatosítás előtti különbségek a tuszik és a hutuk között vagyoni alapúak és nem etnikaiak voltak. Ugyanazt a nyelvet beszélte mindkét csoport, és nagyon gyakoriak voltak a keresztházasságok. Ahogy az társadalmi osztályok esetében megszokott, volt átjárás a csoportok között. A szintén ruandai Jean-Damascène Gasanabo (a fenti képen jobbról a második), a ruandai fővárosban, Kigaliban felállított Népirtás Kutatása és Dokumentálása Központ főigazgatója fogalmazta meg ezt plasztikusan egy Magyar Narancs interjúban:

Ruanda korábban, így az 1892-es német gyarmatosítás előtt is királyság volt. A tuszi származású király az egész országban, mindenki fölött uralkodott: attól, hogy király lett, megszűnt a tuszi mivolta. A tuszik amúgy sem alkottak külön törzset, a különbségtétel alapja a gazdagság volt. A földművesek inkább hutuk voltak, az állattenyésztők pedig tuszik, de az évek múltával, ahogy egyre több tehenet tartott, egy hutu is tuszi lehetett. Így aztán egy családon belül is előfordult, hogy az egyik testvér hutu volt, a másik tuszi. Tehát itt nem etnikumokról, törzsekről, hanem társadalmi osztályokról van szó. Ha valakinek volt egy tehene, ezzel már tiszteletet parancsolt. Ha több volt, akkor még inkább.

Ezeket a fluid, flexibilis identitásokat a gyarmatosító hatóságok - előbb a németek, majd a belgák - és az oktatásért felelős egyházak formálták átjárhatatlan etnikai csoportokká. A gazdagabb tuszik fiúgyermekeit küldték iskolába, és felléptek a vegyes házasságok ellen. 1932-ben pedig bevezették a személyi igazolványt, az etnikai hovatartozás megjelölésével. Próbálkoztak áltudományos eugenikai vizsgálatokkal - egyes belga misszionáriusok mindenképp be szerették volna bizonyítani, hogy a tuszik közelebb álltak a magasabb rendűnek vélt európaiakhoz - de az esetek döntő többségében a család férfi vezetőjének a vagyonát vették alapul. Ha valaki több mint 10 marhás csordával rendelkezett, akkor őt és születendő gyermekeit tuszinak vették. Innentől kezdve ha el is szegényedett, örökké tuszinak számított.

Ruandában sok minden változott az elmúlt évszázadban. Egy dolog állandó: az ide látogatók meglepődése, hogy mennyire jól szervezetten működik az ország a környékhez képest. Ugandából és Burundiból léptem be eddig az országba, mindkét irányból mellbevágó volt a határőrök professzionalitása, az elektronikusan igényelhető vízum, az hogy a nem túlzsúfolt buszok menetrend szerint közlekednek a remek utakon, hogy Kigaliban LED-es fényforrások jelölik ki a rendezett körforgalomból kivezető sávokat. Ez a szervezettség már a német és a belga gyarmati időkben is megvolt.

Pont ez a szervezettség tette lehetővé a népirtást.

Elég volt felállítani az ellenőrző pontokat a remek hegyi utakon, és ellenőrizni a személyi igazolványokat.

Persze hiába készült évek óta a hutu militáns elit jelentős része a népirtásra, hiába álltak készen a listák a meggyilkolandó mérsékelt hutukról, hiába sulykolták a propagandát minden csatornán és hiába fegyverezték fel a vidéki hutu lakosságot, a népirtás nem folyhatott volna zavartalanul száz napon keresztül, ha az ENSZ és a nagyhatalmak nem vakarják a töküket tétlenül.

A Foreign Policy hét végi cikke, eddig titkosított dokumentumokra hivatkozva azt állítja, hogy az amerikai kormányzatnak minden információ rendelkezésére állt. Az amerikai nagykövetség ügyvivője, Joyce Leader már 1992-ben figyelmeztetést küldött Washingtonba, hogy a hutu elit egyes tagjai a tuszik kiirtására készülnek.

A népirtás első napjaiban nagyon jól tudtuk, hogy mi folyik az országban -

mondta egy 2014 végi kerekasztal-beszélgetésen a washingtoni Holokauszt Múzeumban. Az ott elhangzottak átiratát pár napja tette közzé a múzeum. Közel negyven ruandai és külföldi jött össze, akik akkor döntéshozatali helyzetben voltak vagy ráláttak a folyamatokra. Politikusok, katonai vezetők, civil szervezetek alkalmazottjai, akadémikusok, ENSZ-tisztviselők és újságírók.

Joyce Leader az aktív amerikai külpolitikát is ostorozta:

el kell ismernünk az összefüggést az erőszak és a változás, demokrácia, béke promotálása között Ruandában. El kell ismernünk a demokrácia hirdetésének negatív következményeit.

Ruanda akkori párizsi nagykövete szerint a fő felelősség a ruandaiaké, és ennek elismerése után vádolhatják csak a Nyugatot a történtekért. Az is kiderül a beszélgetésből, hogyan vesztek el az információk és jelentések a bürokrácia útvesztőiben. Leader 1992-es feljegyzése észrevétlen maradt. Az ENSZ-nek dolgozó szenegáli emberi jogi szakértő, Bacre Waly Ndiaye 1993 augusztusában küldött jelentése, amelyben egy lehetséges népirtásról írt, szintén hatástalan maradt. A belga külügyminisztérium 1994 február végi beszámolója szintén a várható népirtással foglalkozott, de ez sem keltette fel senkinek sem az érdeklődését, sem Washingtonban, sem az ENSZ New York-i központjában. A legkeményebb azonban az ENSZ békefenntartók vezetőjének, a kanadai Roméo Dallaire-nek New Yorkba küldött faxja.

Ebben egy hutu informátorra hivatkozva kért engedélyt a beavatkozásra. Pontosan tudta, hol őrzik a fegyvereket, mit kell átnézni, kiket kell letartóztatni. A központból megakadályozták a közbelépését. A ENSZ békefenntartó részlegének vezetője Kofi Annan volt, akit 1996 legvégén ENSZ főtitkárrá léptettek elő. Azt a Butrosz Butrosz-Gálit váltotta, aki még egyiptomi külügyminiszterként részben felelős a ruandai hutu hadsereg felfegyverzéséért.

Kigaliban található a népirtás emlékhelye. A kiállítás főleg ruandaiaknak szól, arról, ami velük és országukkal történt. A professzionális kiállítás pontosan végigvezet az eseményekhez vezető úton és magán a népirtáson is. Bemutatja, hogy voltak, akiknek segítenie kellett volna, de fülük botját sem mozdították és hogy sokan voltak, akik saját életük kockáztatásával is rejtegették a szomszédjaikat. Az egyre szűkülő terű kiállítás legvégső szobái a gyermekáldozatokról szólnak, itt tényleg már csak túl akar lenni az ember ezen az egészen, végre kiszabadulni a szabad levegőre és átgondolni ezt az egészet. Amint kilépsz, egy rózsakertbe jutsz. 258 ezer ember csontjai vannak itt eltemetve, akiket 21 éve kezdtek el lemészárolni.