„Balázs István
Magyar királyi 10. honvéd gyalogezred.
A  miskolci 10. honvéd gyalogezrednek a gorlicei áttörés negyedik napján - 1915. május 5-én -  Kroszno környékén vívott erdei harca alatt, Balázs István tartalékos hadapród, a század egyik szakaszával példás elszántsággal és lelkes iramban vetette magát az oroszok tartalékára, melyet túlereje ellenére széjjelugrasztott. Ettől eltekintve a kézitusa alatt több mint 74 foglyot ejtett. Kiválóan bátor és sikerteljes magatartását a kisezüst vitézségi éremmel jutalmazták.”

Ez a keddi adag, játsszák a Kossuth Rádióban délelőtt a 180 perc után, és ismétlik este, az Esti Krónika után. A Honvédelmi Minisztérium egyik háttércége gyártja a műsort, van hozzá honlap is, az a címe, hogy Hősök naptára. Minden napra jut egy hőstett az első világháborúból, katonazene nyitja és zárja, és olyan hangon olvassák fel, mint a mozihíradóban volt a kommentár a két világháború között. Mécs Károly adja a hangját. A szöveg stílusa is hajaz a megidézett korra, bár sok benne a hiba, nem mindig egyszerű követni, az alábbiban sem sikerült az alanyt és az állítmányt egyeztetni („az olaszok fogságba ejtette”), lektorért kiált sokszor a naptár.

Tényleg minden napra jut egy hőstett, egészen 2018 november 3-ig van feltöltve a hősök naptára. Az utolsó adás 2018 őszén így szól majd:

„Örley Béla
Magyar királyi 29. honvéd gyalogezred.
1918. november 3-án a magyar királyi 29. honvéd gyalogezredet  Coberánál az olaszok – fegyverszünet kezdeti időpontjának sajátos értelmezésével – fogságba ejtette. Őrley Béla a fegyverletét helyett századát fegyverbe szólítva 18 tiszttel és 87 fő legénységgel vitézül keresztülvágta magát az olaszok gyűrűjén. Fegyverüket megtartva gyalogmenetben Salzburgig jutottak el, ahonnan hazatértek.”

2014 december 8-án indult a rádiós változat, az online felületen viszont már tavaly nyár óta kint az egész, az első világháború minden napjára esik egy hős (mint csokoládé az adventi kalendáriumban). Kitüntetéssel fejeződik be majdnem mindegyik nagy haditett.

Nagyon sok bizarr rádióműsor van a közszolgálati csatornákon, a Kossuthon pedig különösen. A politikai műsorokban a riporterek bocsánatkérő hangon kérlelik a kormány embereit, hogy számoljanak be az eredményeikről. A nem politikusokat pedig meghatottságtól megindultan kérdezik arról, hogyan lehet ennyi jót adni a világnak.

A 30-as évek lelkesen alázatos szellemisége és a 60-as évek papírízű propagandája olvad össze a műsorfolyamban, amelyből sokat hallgatok ezekben a barkabontogató tavaszi napokban, a gépjárművemmel haladva, az Árpád-házi Szent Margitról elnevezett körúti szakaszon, ahol a folyamatos fejlesztési munkák nyomán fenntartható a rádiózás, akár fertályórán át is 25 méteren. Feszültség, izgalom csak a katonanaptárban van.

A sűrű tengelykapcsolózás közben volt lehetőségem bizonyos napokon a reggeli és az esti adást is meghallgatni, előre tudtam az utóbbinál, hogy Szinte Gábor jobb karját ugyan később tőből amputálni kellett, de még a hordágyról is harcra buzdította az embereit, akik Oblasce magaslatot el is foglalták.

Minden napra jut egy katonai győzelem, amiről beszámolnak a rádióban (kétszer). Ez azért fantasztikus, mert az első világháborút nem csupán elvesztettük, hanem még tőből amputálták is a végén Magyarországot, a területének kétharmada lett oda. A háborúba pedig inkább csak belekeveredtünk, még csak azonosítható magyar érdek sem volt a kitörésekor. Nehéz azt állítani, hogy az erőfeszítések célja nemes lett volna: Ferenc József középhatalmi ambícióit 1849 után inkább ne tekintsük magyar érdeknek. (Ne feledjük, hogy ezt a csatornát mégiscsak Kossuth Lajosról nevezték el.) Ebből hőstörténetet faragni önmagában is fura gondolat, pláne minden egyes napra találni egy katonai diadalt, miközben az egész egy totális katasztrófával végződő, értelmetlenül hullahegyeket termelő vállalkozás volt.

Nekem aztán semmi bajom sincs az első világháborús katonákkal, fel tudok mutatni egy Isonzónál kisujját vesztett dédapát is, az óvodásként megismert csonkja jó útravaló volt a honfiúságra nevelődés tarisznyájában. De még így is meredeknek tűnik az egész koncepció. Fanfárokkal örvendezik négy éven át napi kétszer az állami adó mindenféle császári és királyi hadműveletnek. Ez hangos emlékműnek értelmezhetetlen, történeti szempontból pedig rút átverés.

Aki hallgatja, és nem tudná máshonnan, abban fel sem merülne, hogy azt a háborút milyen csúnyán elvesztettük. Sőt, azt kellene hinnie, hogy a legcsudálatosabb győzelmek sorozata volt. Minden napra jutott belőle egy. Most már elég sok adást hallgattam ahhoz, hogy néha elcsodálkozzak, hogy nem adta még meg magát az antant.

Ebbe a napi kétszer két percbe sűrűsödik bele leginkább, hogy milyen az állami média most Magyarországon. Pedig ez a műsor még csak nem is a halálbüntetés üdvözléséről szól.