Hét évad után vasárnap véget ért az amerikai AMC tévécsatorna Mad Men című sorozata. A hatvanas évekbeli New York reklámügynökségeinek világát bemutató széria első négy évada a legtöbb díjátadón tarolt, és várhatóan a hetedik évad is aratni fog, mert egyszerűen

ennél szebb lezárása sorozatnak még nem volt.

A miheztartás végett ideírom, hogy alább szpojlerek következnek, viszont aki valamennyire is ismeri a Mad Ment, az tudja, hogy ennél a sorozatnál szpojler nem nagyon létezik. A Mad Men lényege ugyanis soha nem az volt, hogy a szereplők mit csinálnak, hanem az, hogy mit miért, és mit hogyan csinálnak. Erre pedig a sorozat készítői sosem adtak szájbarágós választ, az indítékok feltérképezését jórészt a közönségre bízták. A Mad Men karaktereit a hét évad alatt pont úgy kellett feltörniük a nézőknek, ahogyan az életben ismerünk meg hús-vér embereket: először erről az oldalról, aztán arról, aztán amarról. Aki jófejnek látszik az elején, arról kiderül, hogy egy üres senki, aztán, mikor már elkönyvelnénk sekélyesnek, előjön valamivel, ami megint átértékeli az egész karakterét.

A sorozat cselekményszövése is olyan, mint a valóság: nincs eleje, nincs vége, csak egymással ideig-óráig párhuzamosan futó életek vannak, néhányan figyelmeztetés nélkül kikanyarodnak a történetből, néhányan hirtelen belecsöppenjenek, csak hogy aztán újra eltűnjenek.

A Mad Men egyetlen kulcsmotívuma, hogy a szereplők az önkiteljesedést, egyszerűbben fogalmazva a boldogságot keresik. Ezt kár is tovább bonyolítani, ha valaki megkérdezné, miről is szól ez a sorozat, nem lehetne ennél konkrétabban összefoglalni. Nem épít senki bűnszövetkezetet, senki nem akar bosszút állni senkin, senki nem szerelmes senkibe, legalábbis nem úgy, hogy ez a sorozat fő témája lenne.

Hozzánk hasonló emberek igyekeznek tartalommal megtölteni az életüket, azaz pontosan azt csinálják, amit mi is minden nap.

A főhős, Donald Draper 7 évadon keresztül keres valamit a világon, amiről ő maga sem tudja, pontosan micsoda. Néha boldogságnak vagy kiteljesedésnek nevezik, de legtöbbször csak sima igény arra, hogy szeressék őt az emberek. Ezekről a dolgokról persze nem maga Don beszél, ő ugyanis elképesztően bezárkózó karakter, hiszen rengeteg titkolnivalója van. Úgy hiszi, hogy ha igazán kitárulkozna valaki előtt, attól már sosem várhatna szeretetet, mert rájönne az illető, milyen ember is Don valójában. Azt viszont csak az utolsó részben érti meg, hogy ha nem nyílik meg mások előtt, és nem szeret ő maga is másokat, akkor az igényei beteljesületlenek maradnak.

Ez persze így leírva kicsit bugyután hangzik, és az epizódok légiessége miatt ez is csak egy értelmezési lehetőség a sok közül.

De az biztos, hogy a Mad Menben mindenki talál valamit, amit megtanulhat az életről.

Don mellett más főbb karakterek sorsát is végigkíséri a sorozat, és mindannyiuk története üzen valami fontosat. Betty, Don korábbi felesége például végre megbékél a sorsával és kézbe veszi a saját életét. Igaz, hogy az utolsó részekben már halálos beteg, de így jut el oda, hogy végre nem engedi többé a környezetében lévő férfiaknak, hogy helyette döntsenek az életéről. Az utolsó részben kiderül az is, hogy bármennyi probléma is volt Don és Betty házasságában, végül megismerték egymást annyira, és kialakult közöttük akkora ragaszkodás, hogy szavak nélkül is megértik a másikat. A záró epizód egyik legszebb jelenetében telefonon búcsúznak el, és nagyon hosszan hallgatnak a vonalban. Mindketten sírnak, és bár egy szó sem hangzik el, a néző tudja, hogy ennél jobban még sosem értették, és sosem szerették egymást.

Sally, Don lánya végre felnő, kilép a szülei árnyékából és velük egyenrangú félként, felelősségteljesen száll be az események alakításába. Anyja betegsége miatt átveszi a háztartásvezetést, törődik a testvéreivel, csupa olyan dolgot csinál, ami korábban elképzelhetetlen lett volna tőle.

A hét évad alatt végig ide-oda csapódó, és fiatalabb nők után futó Roger végre egy korban hozzáillő nő mellett köt ki, szembenéz a sorsával, elfogadja, hogy első családja már teljesen szétesett, ezért vagyona komoly részét házasságon kívüli gyerekére örökíti, akit soha nem tud a nevére venni.

Pete Campbell, aki soha nem illett igazán New York nagyvárosi hátterébe, és mindvégig sikertelenül próbált az általa sokáig gyűlölt, de példaképnek tekintett Donhoz hasonlóvá válni, rájön, hogy nem kell feltétlenül ott keresnie a boldogságot, ahol szerinte mások már megtalálták. Visszamegy első feleségéhez, és gyerekükkel együtt elmennek New Yorkból, hogy új helyen, új életet kezdjenek.

Joan, a sorozat egyetlen olyan női szereplője, aki mind a hatvanas évek férfiak által dominált világában, mind a hetvenes években, a női vezetők első előretörése idején megállta a helyét, szintén döntési helyzetbe kerül. Neki a magánélet és a munka között kell választania, hiszen az utolsó évad utolsó részeiben megtalált új párja (akivel egyébként nagyon boldog), nem hajlandó vele maradni, ha Joan tovább dolgozik. Ő pedig, bár fájlalja a szerelem újbóli elvesztését, vállalja döntését is, és új cég létrehozásába kezd.

Peggy, aki az utolsó évadokban minden idejét a munkájának és karrierének szentelte, hiszen tehetsége és szorgalma egyre feljebb lökte, az utolsó részben helyreállítja az életében megbomlott egyensúlyt, és szerelmet vall a vele együtt dolgozó Stannek. Persze az egészet Stan kezdni, az a jelenet is úgy tökéletes, ahogy van, akár egy romantikus komédiában is elférne. Mindezt úgy, hogy Stan és Peggy vallomásait megelőzi Peggy és Don drámai telefonbeszélgetése.

A központban az utolsó részekben is Don útkeresése áll. A menő kreatívigazgató egy nap hirtelen kisétál egy tárgyalásról, autóba ül, és keresztülvezet az Egyesült Államokon. Az út során mindenféle történik vele, az utolsó előtti részben például először beszél nyíltan néhány veteránnak arról, hogy a koreai háborúban megölte a felettesét, hogy hazajöhessen. Ez a részeleges megtisztulás (korábban senkinek sem beszélt erről) azonban végül nem hoz végső megnyugvást, a veteránok először elfogadják Don bűnét, de később egy félreértés miatt összetűzésbe kerülnek.

Az utolsó részben Don végül Kaliforniában egy hippikommunának látszó terápiás csoportban köt ki, tehát földrajzilag és lelkileg is rettentő messze kerül a sorozat fő helyszínétől, New Yorktól. Itt eleinte egyre mélyebb süpped a gondjaiba, hiszen első felesége nem sokkal azelőtt mondta el neki: nem akarja, hogy három közös gyerekük a halála után Donnál kössön ki, és nem engedi, hogy Don személyesen búcsúzzon el tőle. Don végül a hozzá korábban is rendkívül közel álló Peggynek fakad ki a telefonban, és végre szembenéz addigi tetteivel:

„Minden fogadalmamat megszegtem, csalódást okoztam a gyerekeimnek, elvettem egy másik férfi nevét, és semmit nem csináltam belőle.”

Ez, a hét évadon át vissza- visszanyelt önvallomás azonban akkora terhet jelent, hogy Dont teljesen porba sújtja, mindent feladva ül be egy terápiás foglalkozásra. Itt azonban beszélni kezd egy férfi, aki mintha csak Don problémáit foglalná össze. Több vélemény szerint is ez a rész az egész sorozat csúcsa. Ez a Leonard nevű ember ugyanis arról beszél, hogy egész életében mást sem akart, mint hogy szeressék az emberek. Persze lehet, hogy szeretik a maguk módján, de neki valami több kellene. Nem is tudja, hogy mi. És hogy attól szorong, hogy a többi ember nélküle, az ő kirekesztésével lesz boldog.

Don egyre jobban figyel erre a monológra, majd mikor a végén Leonard sírva fakad, odalép hozzá és átöleli. Rég hatódtam meg ennyire valamin, persze ehhez kellett az előző hét évad is. A főhős látva, hogy mások is küzdenek olyan problémákkal, amilyenekkel ő, felfogja, hogy támogatnia kell másokat ahhoz, hogy megfelelő emberi kapcsolatokat formálhasson. Ha ő szeret, szeretik majd őt is.

Igen, ez megint nagyon bugyutának tűnik, de a legfontosabb dolgok mindig bugyutának tűnnek leírva, mert minden összefoglalás szükségszerűen elvesz az ilyen üzenetek komplexitásából.

Aztán jön még egy csavar, ez az 1971-es Coca Cola reklám:

A jelenetek alapján mintha ez a reklám Don ötlete lett volna. Az utolsó részben többször is előkerül a Coca Cola, Peggy is említi, hogy a cég egy új kólareklámon dolgozik, a reklám pedig környezetében, szereplőiben és üzenetében is hasonlít ahhoz a tájhoz és lelkiállapothoz, amiben Dont utoljára látja a néző.

A valóságban ez a reklám egy Bill Backer nevű ember ötlete volt, de valóban a  McCann-Erickson reklámügynökség terméke, azé az ügynökségé, melynek a sorozat utolsó részeiben Don is dolgozik. A Mad Men készítői eddig csak ritkán kötötték össze a szereplőket a valóságban is létező reklámokkal, de ebben az esetben különösen sokatmondó a kapcsolat.

Sejteti, hogy Don végül a béke megtalálása után visszament dolgozni, és van benne némi cinizmus is, hiszen megmutatja, hogy a legtisztább emberi pillanatokból is remek pénzt lehet csinálni a reklámiparban.

Ez a kettősség és a jelenetek mögött végighúzódó cinizmus az teljes záróepizódot végigkíséri, minden örömteli fejlemény mögött van valami borús. Minden szereplő választását úgy mutatja be a sorozat, hogy a döntés meghozatala miatti öröm mellett ott van lemondás okozta szomorúság is. A szereplők siratják is azt az utat, amit nem választottak.

Az amerikai kritikák többsége ezért inkább kétarcúnak, mint boldognak nevezi a Mad Men utolsó részét, de szerintem ez az értelmezés fals: ha valami ennyire szépen mutatja meg, hogy hogyan is működik az élet (azaz az élet, vagy inkább ÉLET), az boldogságot hagy a nézőben, már csak a katarzis miatt is. Mert a sorozat ebben is tök olyan, mint a mi napjaink: folyamatosan döntéseket hozunk, amik alakítják a jövőnket, viszont minden döntést csak úgy hozhatunk meg, ha közben felvállaljuk, hogy bizonyos alternatívákat el is veszítünk.

Talán Donnak is részben ez volt a baja: nem tudott feladni semmit. Úgy próbálta meg tovább terelni az életét, hogy közben nem mond le semmilyen alternatíváról. Családot alapított, de nem mondott le a hódításokról, így egyik úttól sem kaphatta meg a maximumot. Gyereket vállalt, de nem kötött kompromisszumot a karrierjében, Egyszerre akart kertvárosi és belvárosi életet élni. Flegmán igyekezett kezelni a munkáját, de rosszul viselte a munkahelyi kudarcokat.

És itt jön be egy újabb szál: a Mad Men a hatvanas évek Amerikájának mindent egyszerre és azonnal akaró férfiideáljának kudarcáról is szól.

Amennyire Peggy a sorozat elején felnéz emiatt Donra, annyira távolodik el ettől a felfogástól a sorozat végére. Valamikor még az első évadokban Peggy úgy mesél anyjának a munkahelyéről, hogy ott a sikeres emberek

„nem csak azt akarják megszerezni, ami épp a szemük előtt van”

és ez akkor még pozitív minősítésként hangzik el.

Az élet tehát: választások sorozata, amikért viselnünk kell a felelősséget, és szembe kell néznünk a következményeikkel. Talán nem tudhatunk mindent előre, talán a terveinket elsodorja valami váratlan fordulat, de akkor is a döntéseink formálnak bennünket azzá, amik vagyunk. Ezek halogatása vagy a felelősség elsumákolása pedig abba a bezárkózásba vezet, amibe Don is került. Ez a bezárkózás pedig a világtól való eltávolodást és kétségbeesést szül, hiszen egyre messzebb kerülünk miatta a másokkal megosztott boldogságtól, ami tulajdonképpen minden emberi élet egyik legfontosabb célja.

Ha másra nem is, erre mindenképp megtanít a zseniális Mad Men gyönyörű, utolsó epizódja.