Saul unokái

Saulfia_jelenet_RohrigGeza_foszereplo_sajto2

Hogy Nemes László filmje, a Saul fia fontos film, azt már a megtekintése előtt lehetett tudni. Nem azért, mert izgalomba jött tőle a 2015-ös Cannes-i filmfesztivál, aminek hatására a film pénteki budapesti sajtóvetítését felkonferáló filmforgalmazó szakember megilletődve jegyezhette meg, hogy sajtóvetítésen ennyi embert ő még nem látott. Hanem azért, mert az 1977-es születésű Nemes talán a legfiatalabb rendező, aki a holokausztról nagyjátékfilmet forgatott. A Saul fia fontos film, mert egy új generáció egyik legelső megnyilvánulása az európai civilizáció meghatározó traumájával kapcsolatban.

Nemes a film több alkotójával együtt a harmadik generációhoz tartozik azon a meghatározás szerint, amely a holokauszt tanúit annak első, az ő gyermekeiket a második, az unokákat pedig a harmadik generációhoz sorolja. Itt nem arról van szó, hogy az alkotók közül ki zsidó és ki nem, csupán arról, hogy ez a hetvenes években született generáció az utolsó, amelyik még beszélhet olyannal, aki látta a koncentrációs táborokat.

A túlélők közül a legutolsók még élnek, Auschwitz emléke azonban fokozatosan halványul, és hiába az ennek megakadályozására fordított pénz és energia, a folyamat megállíthatatlan. Ez a történelem rendje, amit a legjobban az illusztrált, hogy a két legnagyobb magyarországi hírportál, az Index és az Origo egyaránt olyan embert küldött ki Cannes-ba kritikát írni a Saul fiáról, aki a filmből hallott először a sonderkommandókról, a koncentrációs táborokban a legmocskosabb munkára kényszerített zsidók brigádjairól. Könnyű erre szemforgatva felsóhajtani, de biztos, hogy 70 évvel a gázkamrák munkájának befejezése után mindannyiunknak tisztában kell lennünk azok működésének részleteivel? Vagy elég, ha Auschwitz megmarad a pokol szimbólumának?

Az eltelt hét évtizedben a koncentrációs táborok világát sokféleképpen ábrázolták a Schindler listája giccsétől az Élet szép jószándékű börleszkén át egészen Ilsa, az SS farkasszukája szoftpornójáig. Készültek róla kiváló filmek, mint a Tájkép csata után, és borzalmasan rosszak, mint a Napfény íze. A haláltáborok azonban, különösen pedig Auschwitz, amely valamennyi közül a legtovább működött, és ahol a legtöbb embert gyilkoltak meg, mindegyikben a pokolként jelent meg.

Auschwitz valóban pokoli volt, és ennek kegyetlen, de mégsem túlzó, történelmileg pontos és - nincs ennél jobb szó itt - művészi ábrázolása a Saul fia legnagyobb érdeme. Nem Nemes László hibája, hogy ahogy az emlék halványul, úgy lett Auschwitzból olyan szimbólum, amit néhány évszázada még a pokol töltött be az európai művészetben és gondolkodásban. A lehető legrosszabb, ami emberrel előfordulhat, és aminek elkerüléséért embernek és társadalomnak egyaránt fáradhatatlanul kell küzdenie.

Azt a poklot, a keresztényt, Hyeronimus Boschnál senki nem ábrázolta jobban, és a Saul fia legerősebb képei, a kellékké silányított emberi tetemek és a köztük matató élőhalott sonderkommandósok éppen őt idézik meg. A Saul fiában azonban ez a pokol csak díszlet egy olyan filmben, amelyben a főszerep Röhrig Géza arcáé.

A címszerepet játszó Röhrig, aki bárminemű színészi tapasztalat nélkül került a filmbe, gond nélkül kitölti a filmet. Kevés jelenet van, amiben nem az ő rejtélyes, a film vége felé fosszíliává száradó arca tölti ki a vászon nagy részét. Szerepe több, mint főszerep: ha az ő arca nem lenne rendben, a film menthetetlen lenne. Komoly kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy Röhrig el tudna-e játszani egy olyan szerepet, amiben nem a konok, a pokolbéli társait is idegesítő embert kell alakítania, de hogy ezt tökéletesen megoldja, az egészen biztos.

A Saul fiában nemcsak a casting volt telitalálat, joggal dicsértek már meg benne mindent a világítástól a hullák koreográfiáján át a jelmeztervezésig. Aki úgy ül be a filmre, hogy tudja, mi az a sonderkommando, érdeklődve állapíthatja meg, hogy az Auschwitz-történet hány valós szereplője bukkan fel Dr. Nyiszli Miklóstól Roza Robotáig, és milyen ügyesen sikerült Saul történetét összedolgozni olyan, a történelemkönyvekből ismert részletekkel, mint a négy auschwitzi fotó vagy a lázadás a krematóriumban.

Két gond van csak a vizuálisan és filmtechnikailag kiemelkedően erős Saul fiával. A kisebbik a dialógusok, amelyek valahogy furán természetellenesnek hatnak. Szinte mindegyik párbeszéd zaklatott, túlfűtött és érzelmekkel teli, pedig Auschwitzban talán lehettek reménytelen, semmitmondó, banális beszélgetések is. A másik a pokol természetével kapcsolatos.

Magyarország bűne, hogy olyan, nyilvánvalóan nagyon tehetséges rendezők, mint Nemes László csak a negyvenhez közeledve jutnak el első nagyjátékfilmjük bemutatásához. Az viszont Nemes személyes és különös döntése, hogy a végre megkapott lehetőséget egy olyan film leforgatására szánta, amely egy jól ismert, egyre kevésbé fontos pokolban mesél el egy részleteiben újszerű és tökéletes, összességében azonban már sokszor elmesélt történetet.

A Saul fia jó film. Annyira jó, hogy nem lenne meglepetés, ha vasárnap a Cannes-i fesztivál díjkiosztó gáláján olyan sikert érne el, mint magyar fim már nagyon rég nem. Viszont valójában cseppet sem fontos film.

Koronavírus Hírek, háttér
Kapcsolódó
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.