Egy bonyolult algoritmus idén azt köpte ki, hogy a jól megérdemelt éves családi pihenésünket a ciprusi Ayia Napán töltsük el. Ha valaki nem tudná, ez az európai családos és partiturizmus kénköves pokla, a hely, ami rádöbbentett, hogy ismert világunk végnapjait éli. De ez egyáltalán nem olyan tragikus, mint ahogy elsőre hangzik, ellenkezőleg, meglehetősen komikusan alakul civilizációnk agóniája.

Ayia Napa egy nyaralóhely, amit úgy kell elképzelni, mint egy 8 km hosszú, fehér homokos Rogán Cilit, a meghittnek vélt családiasság és a totálisan félreértett pompa frontális és horrorisztikus ütközését. Mindenki, de tényleg mindenki limuzinnal, nyitott fedelű partibusszal vagy valami quad-szerűséggel járja az utakat, ahol sormintába rendezve követik egymást a sztriptízbárok és a napszítta, piszkos ugrálóvárak.

A közönség Európa két végéből érkezett britekből és oroszokból áll, akiket a kontinens közepéről érkezett erdélyi pizzasütők és veszprémi diákok szolgálnak ki. A honfitársainkból álló személyzet jó része napelemmező végében felállított konténerekben él, és heti hat napban, novemberig gürizik.

Cotton Eye Joe

Délelőtt a parton prüntyög a Money for nothing, a brit working class bebaszva imbolyog rá a sikongató vagy épp valamiért vinnyogó malacvörös gyerekek között, ami már májusban olyan zsúfolt, hogy egy gombostűt sem lehet elejteni anélkül, hogy az ne egy maori tetoválásba fúródjon. Délután egykor, mikor üzemire melegedett a hangulat. A hangszórókból felbőg a Rednextől Cotton Eye Joe.

„Where did you come from, where did you go? Where did you come from, Cotton-Eye Joe?”

Tucatjával emelkednek fel a puha, tangás fenekek a forró bárszékek bőrfelületéről, és kezdenek eszeveszett koreográfiába. Beindul a szemérmetlen szifonozás és rush-ozás az óriási Jäger-zuhanyok árnyékában.

Ez bizonyára borzalmasan hangzik azoknak, akik a pihenést kényelmes, de elhagyatott édenkertekben, egzotikus tájakon vagy a világ egyik kulturális csodája közelében képzelik el. De mi családilag a természeten, a lemenő napon, a romokon, a különleges állatokon túl leginkább az embereket szeretjük bámulni és hallgatni, akár órákon keresztül. És erre egy zsúfolt strandnál nincs is tökéletesebb helyszín.

Csak én bírok versemnek hőse lenni

Szakadásig komikus jelenség aranyozta be családi nyaralásunkat. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy orosz lányok százai a tengerparton töltött idejük kétharmadát azzal töltik, hogy apró Kiszel Tündeként nevetséges naptárfotókat készítenek szelfibottal, vagy csúnyább barátnőjüket szelfibotként használva készíttetnek magukról. Egyes időszakokban kisebb szelfibot-erdők takarják el a napot.

Nem túlzás, néha talpig sminkben, becsavart hajjal, többszörös szikla mögötti bikinicserével, fáradságos munkával teljes portfóliók készülnek. Kötelező beállítások: a pusziküldős, a partra vetett sellő, a Vénusz születése, swimming in the air, az égbe fröcskölős és a pucsítós képek legkülönbözőbb típusa.

„Az emberiség javíthatatlanul ott lődörög Platón barlangjában, s ősi szokásához híven ma is az igazság puszta képeiben leli legnagyobb örömét.”

Susan Sontag klasszikus tanulmánykötetének első mondatán az utóbbi két évben túllépett a szelfilázban élő emberiség. A hetvenes években írott  könyv egyik érdekes gondolatmenete arról szól, hogy a fényképezés fejlődése szorosan halad az egyik legjellegzetesebb modern tevékenység, a turizmus nyomában. A munkától túlhajszolt japánok, amerikaiak, németek (a kínaiak utánozhatatlan technikáját Bede Márton már évekkel ezelőtt szétcincálta) kényszeresen kattintgatják végig utazásaikat, ami nem csupán egy pótcselekvés, hanem leltározás, és a az élmény feldolgozásának egy speciálisan béna, de egyszerű módja.

A fotózás lenyugtat és csillapítja az utazás, a megszokottból való kimozdulás okozta bizonytalanságérzetet. A túlhajszolt embert leköti a monoton exponálás, és nem nyomasztja tovább, hogy szabadidejében valahogy jól kellene éreznie magát. A fotózás munkát ad. A turista a különleges látnivalók, élmények és maga közé egy gépet helyez, ami eltávolítja, és a kereső segítségével virtuálissá változtatja az élményt, és egyben elodázza annak átélését, arra az időre, amikor majd vissza kell nézni a nyaralás emlékeit. Aki nem tud mit kezdeni, főleg azonosulni az elé kerülő új élményekkel, az jobb híján felemeli a gépét, kattint és továbblép.

A fotó az élményt egyszerű tárggyá, emlékké, képeslappá, szuvenírré alakítja, és közben maga a nyaralás egy szisztematikus  kattintássorozattá válik. Az utazás nem egyéb, mint megtervezett fényképszerző hadművelet, aminek során a pihenő ember a lehető legtöbb témát próbálja bekebelezni.

Beszéljünk a szelfibotról!

Mára a fényképezőgépével mindent lekapó japán turista emblematikus figuráját kiszorította a mindenhol pózolva szelfiző, csücsörítő, pucsító emberek tömege. Ayia Napa izomból önarcképező népe nem leltároz, nem gyűjtöget, figyelemre sem méltatja a végtelen vizet, a tenger csodálatos élővilágát, a parton rotyogó testeket vagy az álomesküvők kedvéért felállított part menti minitemplomokat. Cipruson laboratóriumi körülmények között vizsgálhattuk a világjelenséget, hogy mindenki mindenhol saját magát fotózza vagy fotóztatja. A szelfibot ugyan tágít a szelfi torzan szűk látószögén, de a lényegen nem változtat: a téma mi magunk vagyunk.

Míg a Susan Sontag-i gondolatmenetben az ember és a látnivaló közé egy gép ékelődik be, mára ez úgy alakult át, hogy a látványnak és az élménynek konkrétan hátat fordít a szelfiző, kihúzza teleszkópos botját, telefonján bekapcsolja a fényképező appot, készülékén és botján összehangolja a bluetooth-t, választ egy mutatósnak tűnő pózt, majd lő. Az élmény és a gép közé maga a szelfiző ékelődik be, a többi csak homályos háttér marad.

Szó sem lehet elkapott ritka pillanatokról, szigorú geometriába zárt képeslapokról, különleges tárgyakról, nincsenek a család összetartozását hirdető tablók sem. Csak a vizuális bizonyíték, hogy én vagyok, illetve szelfibotos verzióban: én itt vagyok. A magánélet intim pillanatai, a tájképek, az érdekes járművek, a műemlékekről készül képek, a múzeumi képek is egyre inkább különböző beállítású, látószögű és perspektívájú önarcképekké formálódnak.

Perverz gyilkosság

Ha a sontagi okoskodás mentén haladunk tovább, akkor szupermorbid végkifejlet felé halad az önmagában gyönyörködő civilizáció.

„Ha a fényképezőgép szublimált fegyver, akkor a fényképezés szublimált gyilkosság.”

A fényképezőgép használata burkoltan mindig magában hordozza az agressziót. A fényképezés nem kizárólag az élmény átélésének az elutasítása, hanem a világ egy kis szeletének a lenyúlása.  Egy embert lekapni, hazavinni belőle egy darabot, majd lementeni, kinyomtatni, előhívni, beállítani háttérképnek, birtokba venni, ez erőszak.

Sontag szerint valakit lefotózni, egyenesen puha, sunyi, perverz és gyáva gyilkosság. Hiszen a fénykép tárggyá minősít, kimerevíti az időt, megöli a bulit. A civilizáció fényképezés útján éli ki rejtett vagy nyílt agresszióját. A fotós szafári, Kelet-Afrikában kiszorítja a fegyveres szafárit. Agancsok és bőrök helyett képeket gyűjtünk.

Ha ez igaz, akkor elég nagy para van, gondoltam, miközben a Cotton Eye Joe-t dúdolgattam, és rákolló után kutattam a gyerekkel. Ugyanis Ayia Napa tengerpartján már most is ezrével ölik magukat az orosz alsó középosztály fiataljai. És ne legyenek illúzióink, mert a tomboló, ordas szelfiőrületben egyikünk sincs biztonságban.