Döcögsz a dugóban, és egyre dühösebben nézed a pöcsfejeket, akik a szomszéd sávban elsuhannak melletted. Idegesen pislogsz az oldalsó tükörbe. Végre sikerül sávot váltanod, amikor az előtted levő pöcsfej lefékez, az éppen elhagyott sávban meg hirtelen megindul a forgalom. Pár pillanat alatt elhúz melletted tíz pöcsfej, aki nemrég még mögötted volt.

MINDIG a szomszéd sáv halad gyorsabban!

Mindig. Legalábbis te - vagy legalábbis én - mindig így érzed. De azért újra megpróbálod, megint besorolsz a pöcsfej mögé. Ha kis szerencséd van, le is hagysz pár balfaszt, aki a másik sávban ragadt.

De erről hamar elfeledkezel. A pöcsfejek, akik megelőztek, előtted vannak, amerre nézel. A balfaszok, akiket lehagytál, mögötted. Így csak akkor látod őket, ha éppen belenézel a visszapillantóba, amikor be akarsz sorolni a pöcsfej mögé, aki épp elhúzott melletted.

Így lesz belőled végül balfasz, még ha pár röpke másodpercig te magad is pöcsfej lehetsz.

Ennek semmi értelme

Váltogatjuk a sávokat, mintha nem volna holnap. Pedig a sávváltás, tűnjék bármilyen hétköznapi és egyszerű manővernek, kifejezetten veszélyes művelet:

• amíg sávot váltunk, nem figyelünk előre;
• fékezésre kényszeríthetjük a mögöttünk haladókat;
• nem vesszük észre a kocsi holtterében levő autókat.

Az amerikai statisztikák szerint csak 1991-ben 225-en vesztették életüket sávváltás közben bekövetkezett balesetben, amiből 244 ezer olyan történt, amihez rendőrt is hívtak - ami alapján az összes sávváltós baleset számát 386 ezerre becslik.

Akkor miért szopatjuk magunkat?

Mert dugóban ülve az esetek többségében úgy tűnik, mintha a másik sor gyorsabban haladna.

A Stanford Egyetem két kutatója, Donald A. Redelmeier és Robert J. Tibshirani 1999-ben számítógépes szimulációval vizsgálták a párhuzamosan haladó kocsisorok egymáshoz viszonyított haladási sebességét, illetve azt, hogy egy jelölt autó hogyan halad a többihez viszonyítva. A vizsgálat részeként, annak hitelesítésére leforgattak egy rövidfilmet is:

kamerát szereltek egy autóba, amivel a szomszédos, egyébként összességében kicsit lassabban haladó sávot filmezték.

A filmet vezetni tanulók 120 fős csoportjának vetítették le. A tanulók 70 százaléka érezte úgy, hogy a filmezett sor gyorsabban halad, 65 százalékuk pedig azt mondta, hogy ha lehetősége volna biztonságosan sávot váltani, sávot is váltana.

A dolog pszichológiája viszonylag egyszerű. Egyrészt, mint már írtam, a pöcsfekeket látjuk magunk előtt, a balfaszokat mögöttünk nem. Másrészt a fájdalmat, amit akkor érzünk, amikor leelőznek, sokkal intenzívebben éljük meg, mint a röpke örömöt, amikor magunk mögött hagyunk egy balfaszt.

De vajon jók-e a megérzéseink?

Redelmeir és Tibshirani vizsgálata alapján

nem.

Bár azt a két kutató egy évvel a tanulmány megjelenése után a módszertanukat bővebben is ismertető cikkben maga is elismeri, hogy hiányos adatokkal kellett dolgozniuk - például egyáltalán nem volt információjuk arról, hogy egy-egy autó milyen sebességgel közlekedhet a sorokban és a sorok közt -, modellkísérleteik alapján

egy nagyforgalmú, többsávos úton nincs számottevő különbség két kocsisor átlagsebessége között.

Kísérletükben hatszáz másodperces szakaszokban vizsgálták a kocsisorokban két kiválasztott autó helyzetét, és arra jutottak, hogy

végeredményben egészen elhanyagolható különbségek adódtak az egymáshoz viszonyított távolságukban és átlagsebességükben a tízperces szakasz végén.

És bár megfigyeléseik szerint egy ilyen tíz perces szakaszban a vizsgált autót többször előzték, mint ahányszor előzött, minden előzésnél több autó mellett haladt el, mint ahányan megelőzték. Vagyis aközött, hogy hány autó előzte meg, illetve hányat előzött meg, már megint csak nem volt különbség.

Ugyanakkor ez, mármint hogy többször előzték az autót, mint ahányszor az előzött, szintén magyarázza az érzetet, hogy a másik sor gyorsabban halad.

Akkor mi a megoldás?

Először is, a kutatás a sűrű forgalmú utakat vizsgálta, ahol a párhuzamos közlekedés szabályai érvényesek. Természetesen vannak forgalmi helyzetek - például autópályán -, ahol az egyik sáv ténylegesen is gyorsabban halad, ezért megéri sávot váltani. Ahogy akkor is, ha valami akadályozza a haladást az egyik sávban.

Párhuzamos közlekedésben, sűrű forgalomban viszont érdemesebb maradni a sávunkban, már csak azért is, mert

az állandó sávváltás csak lassítja a forgalmat, növeli a dugót.

Redelmeier és Tibshirani szerint a jó megoldás az, ha nem másokhoz viszonyítjuk a haladásunkat, hanem inkább célbaérésünk ideje alapján értékeljük azt. A maga egyszerűségében is vitathatatlan ökölszabályuk szerint

ha öt perccel korábban akarsz odaérni valahova, indulj öt perccel hamarabb.

Végül ejtsünk egy pár szót egy, a dugóban csordogáláshoz nagyon hasonló jelenségről is:

Redelmeier és Tibshirani vizsgálatában alapvetően a nagy sebességű párhuzamos közlekedésre koncentrált - kísérletükben a haladók célsebessége 100 km/h-a lett volna, bár a sorok átlagsebessége inkább közelített a 30 km/h-hoz -, azok veszélyessége és a bekövetkező balesetek súlyossága miatt, de logikusan felmerül, hogy megállapításaik érvényesek-e a sorban állásra is. Redelmeierék szerint ennek kicsit más a pszichológiája:

ilyenkor inkább azért érezzük magunkat rosszul, mert nagyon gyakran nézünk át a többi sorra, és míg a gyorsabban haladót kiszúrjuk, a mi sorunknál lassabban haladóról inkább nem veszünk tudomást.