• Arthur J. Finkelstein és kevésbé ismert amerikai kollégája, George Birnbaum 2008 óta ad tanácsot Orbán Viktornak, nem csak kampányidőszakban.
•  A kormány sokáig titkolta a kapcsolatot, de nemrég váratlanul Orbán is elismerte, hogy szoktak találkozni.
• „Finki”, ahogy a kormányfő köreiben becézik, azon kevesek közül való, akikkel Orbán kimondottan baráti viszonyt ápol, és akit bármikor szívesen fogad a dolgozószobájában.
• Habony Árpád mellett egyértelműen ő a miniszterelnök legfontosabb tanácsadója.
• Szinte soha nem nyilatkozik, most viszont rábukkantunk egy négy évvel ezelőtti felvételre, ahol hosszasan fejtegeti szakmai nézeteit.

Rejtőzködő sztártanácsadó

Finkelstein a 70-es évek óta tevékeny az amerikai Republikánus Párt  környékén, és olyan nagyságok mellett tanulta a szakmát, mint Richard Nixon vagy Ronald Reagan. 70 éves, és 45 éve nyomul az élvonalban. A 90-es évekig szinte legyőzhetetlennek számított, akkor elkezdték kiismerni Amerikában, és azóta főként Közép és Kelet-Európában dolgozik. No meg Izraelben. Évtizedek óta az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanyahu legfontosabb tanácsadója. Az ellenfél gyengéit célzó módszerei miatt Finkelsteinre a szakmában

„negatív kampányok keresztapjaként”

hivatkoznak. Viszont szinte soha nem adott és ad interjút, nem ír tanulmányokat, szinte semmi elérhető tudományos vagy szakmai megnyilatkozás nem ismert tőle. Annyira háttérben dolgozott mindig is, hogy szakmabeliek Kaiser Sozéhoz hasonlították a Közönséges Bűnözőkből, akiről aztán kiderült, hogy nem is létezik.  Itt olvasható egy portré Finkelsteinről, aki röviden az alábbiakról nevezetes:

• Az ellenfeleit támadó kampányai során tökélyre fejlesztette a „liberálisozást”, amivel a 70-es és 80-as években szinte verhetetlen volt Amerikában.
• Melegházasságban él, a férjével két gyermeket nevel Massaschusettsben, de a hírhedt szélsőséges Jesse Helms szenátor mellett korábban simán levezényelt több homofób kampányt is.
• Zsidó származása dacára akkor sem jön zavarba, ha antiszemita ízű kampányt kell folytatni a győzelem érdekében.
• Az RTL Klub nemrégi kiderítette, hogy Habony Árpáddal alapított közös londoni tanácsadócéget.

A választót nem lehet eléggé alábecsülni

A beszéd, amire most ráakadtunk, négy éve készült egy prágai gazdaságpolitikai konferencián, és három éve került fel a YouTube-ra. Finkelstein végig kimérten, nagy beleéléssel mesél – abszolút átjön az, amit az ismerői mondanak róla: szenvedélye a politika. Az előadás fő mondandója az, hogy a választókat sosem racionális, sokkal inkább érzelmi alapon érdemes meggyőzni arról, hogy hova szavazzanak, vagy még inkább, hogy hova ne szavazzanak. A racionális érvek gyengék, aminek egyszerű oka van, éspedig hogy az információfogyasztás és a szabadidő eltöltésének lehetőségei az évtizedek során egyre specifikusabbá váltak, egyre inkább a fogyasztó dönti el, hogy mit néz és olvas és részben ebből is következik, hogy az

az embereket egyre kevésbé érdekli a politika.

A beszéd elején Finkelstein elmesél egy régi történetet egy kérdőíves felmérésről, ami szerinte kifejezi, hogy mi a legfontosabb a modern politikában. A felmérésben a válaszadót arra kérik, hogy véleményezze a felsorolt politikusokat, de sem Richard Nixon, sem a helyi kormányzó, sem a többi felsorolt szenátor nevét nem ismeri fel. Aztán mikor azt kérdezik tőle, mégis mi ma az amerikai társadalom legnagyobb problémája, arra azt mondja: az apátia. Finkelstein szerint a válaszadó tudatlanul rátapintott a lényegre és ebben minden benne van:

a nyugati átlagszavazó alultájékozott és közönyös, nem csoda hát, ha a modern politika az ő megtévesztéséről szól.

Ebből egyenesen következik, hogy

„a legfontosabb kérdés nem az, hogy mit tudnak az emberek a politikáról, hanem hogy mit nem.”

És ez magyarázza azt is, miért irrelevánsak a racionális érvek, és azok helyett miért érdemes inkább az érzelmekre hatni. Finkelstein szerint úgy kell kicselezni a gyanútlan választót, hogy ő azt észre se vegye.

„Egy jó politikus előbb mond neked valamit, ami igaz, mielőtt elhiteti veled azt, ami nem. Ha

olyan dolgokat kezdene mondani, amik nem igazak, utána nem hinnéd el azt sem, ha később igazat mondana."

Finkelstein szemében ez az örök igazság egyfajta esszenciája a politikai tanácsadói munkának, és nem is titkolja ebbéli rajongását:

"fascinating. It's a wonderful business."

Üsd, vágd

Finkelstein ezután politikai gyorstalpalóval folytatja előadását: az üzenetek, a csatornák és az idő szerepéről beszél a kampányokban, de állandóan visszatér vesszőparipájához, az érzelmi azonosuláshoz. Az emberek általában azokra szavaznak, mondja, akikkel azonos csoportból kerülnek ki, vagy akikben találnak valami közöset: Barack Obama népszerűbb a feketék között, mint a nem feketék között. John McCain népszerűbb a veteránok között, mint a nem veteránok között, és így tovább. A karakter másik fontos vonása, ha beleillik az aktuális politikai környezetbe: válságban a jó gazdaságpolitikusok, háborúban az egykori tábornokok a nyerők.

A látvány mindennél fontosabb,

amire jó példa az első nagy amerikai tévés vita, az 1960-es Nixon-Kennedy összecsapás, ahol a rádióhallgatókat Nixon győzte meg inkább, de végül a képernyőn jobban mutató Kennedy győzött. Az is jellemző, hogy Amerikában 75%-ban a magasabb jelölt nyer. De a karakter nem mindig elég, ezért Finkelstein gyorsan eljut odáig, hogy miért igazán hatékonyak a negatív kampányok. A lényeg az, hogy egy adott választáson a legtöbb szavazat már előre le van osztva. New York államban a voksok 80 százaléka előre eldöntöttnek lehet tekinteni, mert olyan erős az azonosulás vagy a jelölttel vagy az általa képviselt üggyel és csoportokkal. Ugyanez a szám Európában még durvább: Albániában például több mint 90 százalék a bármilyen okból elkötelezettek száma.

Ha kevés a „szabad voks”, és a jelölt hátrányban van, akkor a leghatékonyabb módszer arra játszani, hogy elriasztod a másik fél szavazóit. A republikánus Al D'Amatót például, büszkélkedik Finkelstein, úgy tudta négyszer is a szenátusba vezetni a hírhedten demokrata New York államban, hogy tizenhat év alatt egyszer sem engedte reklámban szerepelni. Persze ha látnánk, hogy néz ki D'Amato, mondja, nem lepődnénk meg.

„Gonoszak voltunk, és rosszindulatúak. Csak támadtunk és támadtunk, csak negatívan és negatívan”

- éli bele magát Finkelstein, aki erre visszautalva később ismét az érzelmi politizálást hangsúlyozza. A leghatékonyabb az, ha a politikus az emberek dühére próbál rájátszani, és ezzel Finkelstein előkészíti előadása legizgalmasabb és talán legfélelmetesebb részét.

A bűnbakok kora

A republikánus tanácsadó eztán a 2011-es kairói megmozdulásokra utalva arról beszél, hogy olyan gazdasági és munkavállalói krízis van kialakulóban az egész világon, ami újraírhatja a világpolitika alapvetéseit. Az arab tavasz valójában kevésbé a politikai szabadság iránti vágyról, inkább a munkanélküliségről, a gazdasági válság miatti elkeseredettségről, és az ezekből táplálkozó félelmekről szól. Ezalapján Finkelstein azt valószínűsíti, hogy a világpolitikai változások nem forradalmi demokratikus átmeneteket, inkább újabb erőskezű vezetők és politikák előretörését és uralmát hozzák majd el. Ezen a ponton váratlanul

példaként említi magyar ügyfele, Orbán Viktor egyik ellenfelét, a Jobbikot

amelyik látványos erőket tudott utcára vinni erősen cigányellenes politikájával 2010-ben, és csak két százalékkal maradt el a baloldal mögött, de felhozza Marine Le Pen francia Nemzeti Frontja valamint a skandináv anti-muszlim pártok sikereit is. Az Egyesült Államokban, teszi hozzá, ugyanezt a politikát a Tea Party testesít meg, csak ott a mexikóiak a gyűlölet céltáblái. A lényeg, hogy a krízis hasonló geopolitikai trendeket indít majd be, mint a 30-as években, és főként Közép-Európában - ha enyhébb formában is, de - megint az erős vezetők iránti igény kerekedik majd felül. Ez ideális klíma a politikai bűnbakok kijelölésére, amit, ahogy meséli, ő is kihasznált az OSD és Petr Necas 2010-es kampányában, ahol „ha a szocikat választod, a görög utat választod” szlogennel nyomultak. Az valójában csak helyi illetve környezeti adottság, hogy épp melyik csoportot lehet megbélyegezni. A lényeg, hogy

legyen ellenségkép.

Egy ilyen válságos környezetben, nagy munkanélküliség esetén ugyanis

„a xenofóbia és a szupernacionalizmus”

nyer teret. Az előadás legvégén, egy kérdésre válaszolva ehhez kapcsolódóan mond még egy idegvágó példát.

„A politika ma nem racionalitásról, hanem érzelmekről és dühről szól. Ha arról beszélsz, hogy ebben a hét pontban akarom megreformálni a nyugdíjrendszert, soha nem fogsz nyerni, viszont ha azzal kampányolsz, hogy ezt vagy azt a csoportot kidobod az országból, inkább lehet esélyed.”

Az utolsó etapban, visszautalva ezekre a geopolitikai változásokra, Finkelstein arról magyaráz, hogy a politika emiatt ténylegesen az alkalmazkodás művészete, és azok a vezetők maradnak talpon, akik gyorsan felismerik, hogy a változó nemzetközi körülmények között mik az adekvát lépések.

Orbán kedvenc tanácsadója végszóként is mond egy erőset, és ebben speciel nehéz is vele vitatkozni. Az utolsó percekben arról beszél, hogy sokan még mindig nem értik,

a politikai kampány nem egy értelmiségi műfaj,

mert az a látszatról, a hiedelmekről, a vágyakról szól, és nem morális kérdésekről – utóbbiakat maximum a kormányzás tekintetében lehet felvetni. Ezt a lehető legegyszerűbben is megfogalmazza, és ebben benne is van minden, amit Finkelstein a mindennapi választópolgárok gondolkodásáról gondol:

„néha legidiótább okok miatt választanak meg jelölteket emberek.”