Nehéz időkön vagyunk túl, nehéz szavak következnek.

Tagadhatatlan, hogy a tegnapi vihar alaposan megtépázott bennünket. Dúvadként tombolva rontott életünkbe, beletaposott jól megszokott, kényelmes hétköznapjainkba, majd, mint aki jól végezte dolgát, távozott, maga után hagyva azt, amitől tartottunk: a káoszt, a bizonytalanságot, és igen, mondjuk ki: a félelmet. 

A károk ebben a pillanatban felbecsülhetetlenek. Fák dőltek ki, utakat árasztott el a víz, többen elkéstek, és igen, volt, aki megázott. Lehet, hogy nem helyénvaló ezekben a percekben, mégis engedjék meg, hogy a vihar által okozott károkat személyes példával szemléltessem, mert úgy hiszem, ha megosztom élményeimet, talán mások is tanulhatnak belőlük, és nem követjük el még egyszer ugyanazokat a hibákat.

Úgy emlékszem, mintha most történt volna, mert az ilyet nem lehet csak úgy elfelejteni. A 4-es 6-os villamoson csapott le rám a vihar. Az ablakon át láttam, ahogy nagy cseppekben hullani kezd az eső, majd a szél is fújni kezdett, felkavarva a város porát. A katasztrófaközeli helyzetet mi sem érzékelteti jobban, mint hogy volt utas, aki nem fért fel a villamosra, hiába próbálta két kezével kétségbeesetten szétfeszíteni a záródó ajtókat, és a pánik közepette egy kisgyerek egész úton fülsiketítő hangon üvöltött. Hogy mit, azt nem értettem pontosan, de tudtam, hogy nagy a baj.

Amikor útban hazafelé betértem a sarki nemzeti trafikba, egy ott várakozó idős néni végigmért, és ahogy meglátta rajtam az esőcseppeket, csak annyit kérdezett:

- Esik még?

- Esik - válaszoltam.

Hazatérve le kellett vetnem az ingemet, mert vizes lett, és a hajamról is csöpögött a víz. És ami talán mindennél jobban érzékelteti a helyzet súlyosságát, éjszakára nem tudtam nyitva hagyni az ablakot, mert bevert az eső, ezért csukott ablaknál kellett aludnom. Így, ilyen körülmények között lettem vihartúlélő. Fájdalmamat csak az enyhíti valamelyest, hogy tudom, nem vagyok egyedül: ma többeket is láttam az utcán. Hozzájuk szólok most. A túlélőkhöz.

Túlélők! Honfitársaim! Megtépázott minket a vihar, de ezekben a pillanatokban nem az a dolgunk, hogy keseregjünk, hanem hogy előre tekintsünk, és a múltba révedés helyett a jövőben keressük a megoldást. Itt az ideje annak, hogy a vihar áldozatai – mindazok, akik eláztak, vagy akiknek belefújt valamit a szemébe a szél, vagy akik nem kaptak taxit a káoszban – összefogjanak, és terveiket, álmaikat nem feladva hittel, bizalommal álljanak mindannak elébe, ami ezek után rájuk vár.

Nem, nem állítom, hogy egyszerű lesz. De meg kell próbálnunk.

Veszteségeinkre emlékezzünk, de mindig tartsuk szem előtt: a vihar megtépázta bár önbecsülésünket, de a jövőbe, és igen, egymásba vetett bizalmunkban nem tudott kárt okozni.

Most ennek szellemében megyek, és csinálok egy kávét. A kapszulás elfogyott, úgyhogy marad a nescafé. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű.