Ez jár a fejében annak, aki az öngyilkos merényleteket tervezi

„Azt gondoltam, hogy a siíták idővel áttérnek, vagy legalább elhagyják a várost. Nem vagyok mészáros, csak a tervet követtem”

- magyarázta a Spiegel újságírójának bagdadi börtönében az ISIS-ben csak Abu Abdullahként emlegetett, későharmincas férfi. Ő azon kevesek közé tartozik, akit isises létére élve fogtak el az iraki hatóságok. Az ISIS tagjai, pláne vezetői inkább felrobbantják magukat, vagy beveszik a méregkapszulát, ha nem esnek el a tűzharcban, amikor rajtuk ütnek, mintsem fogságba essenek. De Abdullah bagdadi telephelyén, egy autószerelő műhelyen, amit előtte már egy ideje megfigyeltek, olyan gyorsan ütöttek rajta, hogy nem volt ideje végezni magával.

Elfogása óta pedig együttműködik a hatóságokkal - a Spiegel újságírója szerint ezért is lehet még életben. És bár vallomásai hitelesnek tűnnek, magáról a szervezet felépítéséről túl sokat nem árulnak el. Az derül ki belőlük, amit már eddig is sejtettek az ISIS-szel foglalkozó hírszerzők:

az ISIS erősen tagolt szervezet, amit a legfelső vezetésen túl nem nagyon láthat át senki.

A középvezetők csak adott feladatokról tudnak, a többiek meg csak annyit, ami a feladatuk teljesítéséhez nélkülözhetetlen. Abdullah, akit hónapokon át hallgattak ki, így is komoly információforrásként szolgált, most pedig egy nyugati újságírónak is megengedték, hogy beszéljen vele.

Az interjúból kiderül, hogy:

• a bagdadi merényletsorozatot gondosan eltervezték. Abdullah feladata volt a célpontok kiválasztása, aminél csak arra koncentrált, hogy a lehető legtöbb siítát vagy katonát ölhesse meg. Ezért voltak kedvelt célpontjai a piacok és a mecsetek is.
• Abdullah, bár maga is siítának született, égő gyűlöletet érez a hitetlennek tartott siíták iránt.
• Végső célja is az volt, hogy elüldözze a siítákat szülővárosából, Bagdadból.
• Az elfogása előtti három hónapban 19 öngyilkos merényletet szervezett le.
• Ő gyártotta a bombákat, és maga fuvarozta a kiszemelt célponthoz a merénylőket.

Az interjú legvérfagyasztóbb része az volt, amikor azokról a huszas-harmincas, általában szaúdi, tunéziai, algériai férfiakról beszélt, akiket hozzá irányítottak, hogy segítsen nekik felrobbantani magukat:

„Amikor hozzám jöttek, nyugodtak, néha kimondottan boldogak voltak. Volt, aki két perccel a bevetés előtt is viccelődött, hogy aztán barátságosan búcsúzzon, mielőtt már egyedül továbbhajtott. Egyszer egy fiatal szaúdival azon kellett agyalnunk, hogy hogyan tudnánk feltűnés nélkül helyet cserélni, mert amikor elindultunk a célponthoz, én ültem a volán mögé. Úgy tettünk, mintha lerobbant volna a kocsi. Mindketten kiszáltunk, aztán toltuk egy kicsit. Senkinek fel se tűnt. Nagyon nevettünk”

- mesélte fellelkesedve, kipirult arccal.

Az interjú során mindössze kétszer lett ideges. Amikor azt kérdezték tőle, hogy ha kiszabadulna, újra megtenné-e mindezt, és amikor sokadjára kellett elmagyaráznia, hogy

ő komolyan azt gondolta, hogy ha elég siítát meggyilkol, akkor a siíták elmenekülnek Bagdadból, vagy legalább áttérnek.