Az évek során szentimentális professzorból kedvtelésszerűen megsorozható box-zsákká alakuló Arséne Wenger újabban határozottan a felépülés jeleit mutatja. Már a tavasszal is igen pofás volt az Arsenalja – 2015-ben a legtöbb pontot, és legkevesebb kapott gólt szedték össze a ligában -, de az igazi előrelépést a csapat rangadókon mutatott játékán lehetett lemérni. Ennek a jellemfejlődésnek a legújabb állomása lett a hagyományosan semmitmondó Community Shield, amiből következtetéseket ugyan nehéz levonni, de végre megadhatjuk az öreg franciának, ami jár neki. Hajtás után újra jön a Pass&Move, határozottan feltételes módú jóslatokkal.

Wenger tizensok arsenalos éve alatt belefutott már néhány kemény ellenfélbe, de ha tippelni kellene, kivel álmodik, amikor az éjszaka közepén verejtékben úszva ébred fel, mindenképp Mourinhóra tennék. Elcsépelt a statisztika, de a nagyobb hatást hajszolva nem tudom kihagyni, hogy ne írjam le: 2004 óta tizenhárom egymás elleni meccsükön összesen hét vereséget és hat döntetlent tudott összekaparni a francia, gólt pedig egész pontosan 2007 óta nem lőtt Mourinho éppen aktuális csapatainak.

A csúcs alighanem a két szezonnal ezelőtti 0-6 volt, ami túlzás nélkül Wenger karrierjének egyik legnagyobb parasztlengőjét jelentette. A francia azóta érezhetően jóval óvatosabb a portugál ellen, igaz, tavaly ősszel így is megkapta a menetrendszerű maflást. Tavasszal már döntetlen volt – naná, hogy 0-0 -, mostanra azonban eljött az igazság pillanata, Wenger végre kioszthatta rég vágyott fülesét Mournhónak. Igaz, kicsit ki kellett hozzá fordulnia önmagából, de alighanem ez zavarja most a legkevésbé.

Az Arsenalt évek óta a fülön táncoltatós szambafoci szigetországi nagyköveteként tartják számon a hozzáértők. Közmegegyezés, hogy Wenger csapatának nem lehet más célja, csak a nyálcsorgató tömegek kényére-kedvére történő labdafényezés, eredmény, kupák, győzelmek, mind megannyi zavaró és lényegtelen körülményként lényegülnek eggyé a szurkolók tudatában. Ehhez képest a tegnap általam látott Arsenal meglepően pragmatikus és direkt focit játszott.

Oké, nem volt Alexis, ami igencsak vékony kényszerpályát jelölt ki Wenger számára, de a felrajzolt 4-1-4-1 így is jól rímelt a csapat erősségeire. Sőt, a Chelsea várható hibapontjaira is, nem véletlenül került a kezdőbe a villámgyors Oxlade (ráadásul Hazard oldalán, hogy rengeteg esélye legyen egy az egyben villogni Azpilicueta ellen), és a szintén futóbolond Walcott sem. Utóbbi feladata az volt, hogy folyamatos bemozgásaival tartsa mélyen a Chelsea védekezését, ami végül azt eredményezte, hogy Özilnek, és az ezúttal a baloldalra kitolt Cazorlának több helye nyílt a fickándozáshoz, mint korábban bármikor a Chelsea elleni meccseken.

Ennek persze ára is volt, Alexis hiányában Wenger kénytelen volt feljebb tolni Cazorlát, így viszont Coquelin egyedül maradt a védelem előtt. A meló védekezésbeli részét elvégezte, de a mélységi irányítómunkára nem sok ereje maradt, és mivel Ramsey sem igazán tudott neki segíteni ebben, az Arsenal labdakihozatalai sokszor döcögősre sikeredtek. Fontos azonban kiemelni, hogy ez tudatos kompromisszum volt Wenger részéről, a direktebb játékot nem a Chelsea kényszerítette rá, hanem maga vállalta fel a győzelem reményében.

Mourinho ezzel szemben sokkal megúszósabbra vette a figurát. Costa sérülése ugyan az ő kezét is megkötötte kissé, de nem ezen bukta a párharcot, hanem a középpálya összeállításán. A stabil pont Matics mellé ugyanis Ramirest állította, Fábregas jóval feljebb, közvetlenül a támadók mögé került a mágnestáblán. Mindez azt eredményezte, hogy a Chelsea passzjátéka erősen dadogósra váltott, és már az is komoly gondot okozott, hogy az impact player Hazard-hoz eljuttassák a labdát. A belga a meccs végére hatvan érintésig ment el, ennél Fabregas, Willian és Matics is többet volt játékban, ami egyből le is leplezi a Chelsea egyik legkomolyabb problémáját.

Ráadásul Hazardnak a szerepe sem volt teljesen tisztázott. Ugyan szokás szerint a baloldalon kezdett, de a lenti hőtérképen is látni, hogy tulajdonképpen keresztül-kasul bebarangolta a pályát. Volt, hogy középre húzódott, máskor a jobb oldalvonal mellett tűnt fel, sőt, akadt olyan eset is, hogy a saját térfelére lépett vissza labdáért. Ez persze Fábregas szerepét is jelentősen megváltoztatta, akinek nem egyszer ki kellett segíteni védekezésben a belga oldalára.

Az Arsenal szigorú 4-4-1-1-ben védte a saját térfelét, ehhez tökéletesen passzolt Walcott agilitása és gyorsasága, amivel folyamatosan zavarta a labdakihozatalokat. Ez segített abban is, hogy Özil hanyag védőmunkájából ne legyen baj, mert így a labda is csak kevésszer jutott el Maticshoz, és ha igen, ő akkor sem találta maga mellett Fabregast, aki meg tudta volna oldani a neccesebb átadásokat.

Oxlade gólja után aztán az Arsenal még defenzívebb stílusra váltott, Mourinho pedig egyből belenyúlt a meccsbe: Fabregas visszahúzódott Matics mellé, a helyét Willian vette át, akit pedig Ramires pótolt a jobboldalon. Igaz, csak a félidőig, akkor ugyanis érkezett Oscar, és nagyjából összeállt az a Chelsea, amelyik jó eséllyel a bajnokságban is harcol majd. Egy kivétellel, Diego Costa helyén ugyanis Falcao sarabolt tovább.

A kolumbiai persze nem váltotta meg a világot – hol van már az a bizonyos villámgyors első két-három lépés, amivel éveken keresztül terrorizálta a védőket -, de a Chelsea játéka javult valamelyest. Fábregasnak érezhetően jobban ízlett a visszavontabb játék, de hát ez sem újdonság, sosem a tízes helyén volt az ő igazi posztja. Hazard is gyenge napot fogott ki, aminek persze lehetett oka, hogy Wenger kiválóan megszervezte a védekezést körülötte, de az is biztos, hogy bármit is mondjon az internet népe, jelenleg még nincs a Messi-CR páros szintjén.

A meccs végén Mourinho a 3-5-2-őt is megpróbálta – Terry beáldozásával -, de megnyugvást ez sem hozott, az Arsenal gond nélkül bekkelte ki a meccset. Ez egyrészt bravúr, másrészt azt se felejtsük el, hogy tavaly ugyanennek a Community Shieldnek a döntőjén 3-0-val zavarták haza a City-t, hogy aztán minden idők egyik legrosszabb szezonkezdését produkálva első nyolc meccsükből csak kettőt nyerjenek meg a PL-ben. Szóval nem eszik olyan forrón a kását.

Mindettől függetlenül az Arsenal igencsak jól néz ki jelenleg, Wenger reaktívabb hozzáállása pedig kifejezetten sokat ígérő, pláne, ha a kulcsemberek (Oxlade, Ramsey, Özil, Sanchez) egészségesek tudnak maradni a szezonban. Egy csatár ettől függetlenül azért nem ártana, Walcott ugyanis minden lelkesedése ellenére sem néz ki klasszisnak ezen a poszton – az első félidőben összesen két, azaz kettő darab passza volt -, Giroud pedig Giroud, hiába egészen tisztességes a lőlapja, ha a fontos meccseken rendre bakizik. Ja, és ott van még Welbeck is, nem tudom hogy felejthettem el, azaz dehogynem, pontosan tudom, azért.

A Chelsea ugyan nem játszott jól tegnap, de ettől függetlenül is első számú erő jelenleg az angol fociban, ha valaki bajnok akar lenni, annak Mourinhót kell lepofoznia. Kisebb esélyfoszlányok ugyan látszanak – csatárproblémák, vékony keret, a rotáció teljes hiánya, Ramires-féle töltelékemberek -, de amíg a Chelsea olyan hatásfokkal aprítja be a kicsiket, ahogyan azt tavaly tette, a riválisoknak igencsak fel kell kötniük a gatyát.

Korábbi elemzéseink:
Schneiderlin, the most wanted
Clyne a lelke mindennek