A 4 éves kislánya és egy Facebook poszt csinált belőle amatőr embercsempészt

A Vérmezőn sétáltunk a kislányommal és a feleségemmel, amikor két afgán nő odajött hozzánk. Angolul mondták, hogy egy rokonukkal kell beszélniük, a nagypapával, de senki nem adja nekik kölcsön a telefonját egy pillanatra.

Pár héttel ezelőtt kb. így kezdődött András (a nevet megváltoztattam) története.

Andrásék követik a híreket, korábban is látták, hallották, hogy mi történik a menekültekkel, de más volt ezzel a saját, szűkebb környezetükben is találkozni.

András és a felesége a 30-as éveik közepén járnak, mindketten dolgoznak. A II. kerületben élnek, jó körülmények között. A kislányuk 4 éves, kisfiuk nemrég született. A Vérmezőn történt első találkozás után egyértelmű volt nekik, hogy valamit segíteni szeretnének. Nem csak a középosztály bűntudata miatt.

Mind a ketten azt gondoltuk, hogy jó lenne, ha a kislányunk látná, hogy vannak menekültek, hogy azok is pont olyan emberek, mint mi. Hogy ha tudunk, akkor segíteni kell nekik.

Ezután rendszeresen együtt mentek a Vérmezőre, vittek kaját, vizet, apróságokat. Aztán rájöttek, hogy ez így nem működik igazán jól. Esetleges volt az egész, hogy éppen kivel találkoztak a parkban, hogy annak olyasmit adtak-e, amire tényleg szüksége volt. Akkor mentek a Délihez, ahol a menekülteket segítő MigAidnek van kirendeltsége. Mielőtt maguknak bevásárolni mentek, ott kérdezték meg, hogy mire van szükség, miket vegyenek. A napi családi rutin része lett a dolog.

Közben továbbra is kijártak a Vérmezőre, amúgy is ott sétáltak a gyerekekkel. Beszélgettek, labdáztak,

"Halál a bevándorló szemétre"

feliratot mostak le együtt a padról.

Egy hónapja sétáltunk el mellette minden nap, de akkor valahogy elég lett.

Egyre több önkéntessel ismerkedtek meg, egyre jobban beszippantotta őket is, ami állami gondoskodás hiányában ma Magyarországon a menekültek körül történik.

Pénteken többször is néztem a híreket, láttam, hogy mi ment a Keletinél, a vonatok körül. Az ultrákat. Lehetett érezni, hogy mennyire húzós a helyzet. A menekültek elindultak gyalog, és akkor a Facebookon szembe jött a miniszterelnök posztja. Hajrá, magyarok! Ez az ember ennyit tudott hozzáfűzni az egészhez aznap.

Bár a "Hajrá, magyarokat!" lehetett volna akár a hozzá hasonló önkéntesek biztatásaként is értelmezni, és az biztosan a legkevésbé meredek dolog a miniszterelnök utolsó pár nyilatkozata közül, de Andrásnál mégis ez verte ki a biztosítékot.

Akkor úgy érezte, hogy azonnal csinálnia kell valamit. Végighívta a barátait, aztán autóba ült, és kiment az M1 mellé vizet meg ételt vinni az autópályán vonuló menekülteknek.

Ez sem nyugtatta meg.

Sokat gondolkodott rajta, hogy mivel tudna a legtöbbet segíteni. A megoldás persze adja magát, valószínűleg ott is van az ember fejében, már a legelejétől, de az mégis egy másik szint. Pelenkákat vinni egy raktárba a gyerekkel egy dolog, menekülteket ültetni az autóba, és segíteni nekik eljutni Ausztriába egy másik.

Mint kiderült a dolog nem is csak a jogi kockázatok miatt nehéz.

András szombaton egy barátjával beült a kocsijába, aki felhívta önkéntes kontaktjait, hogy befér hozzájuk három menekült, akit elvinnének. A Keletiben találtak nekik egy családot. Egy húszas éveikben járó férj és feleség és újszülött gyerekük. Nem lehetett sokkal idősebb, mint András fia.

Ezek az emberek 6 országon jöttek át, nem bíznak senkiben. A férfivel korábban történhetett valami, ő csak bámult üveges szemekkel maga elé, karjában a gyerek. Meg sem szólalt. A nővel beszéltünk. Próbáltuk elmagyarázni, hogy elvisszük őket Ausztriába. Te amúgy beülnél két vadidegen autójába? Nem lehetett tudni, hogy indul-e még vonat, vagy meddig lesz nyitva a határ. A lány teljesen kikészült. A földön zokogott, nem tudta, hogy mit csináljon. Végül nem mertek beülni mellénk, ott maradtak. Nem tudom mi lett velük.

Akkor Andrásék sem tudták, hogy mit tegyenek. Menjenek az egyes útra, hátha ott el lehet vinni valaki? Nem, az nem lesz jó. A Délibe? Ott nincs semmi. Pannonhalma? Nem, ott segítenek az osztrákok.

Ha nincsenek az önkéntes ismerősök, akik segítettek, akik mondták, hova nem érdemes menni, és hova igen, akkor lehet, hogy végül csak sörözni megyünk el.

Az agyalás, telefonálgatás közben jön egy hívás: van egy 18 fős család, azokat konvojban viszik több autóval Ausztria felé, ott jól jönne az ő kocsijuk is.

Három harmincas férfi ült be hozzájuk. Azt magyarázták, hogy mind a 18-an egy család, bár valószínűbb, hogy egy családról, és azok barátairól volt szó. Szíriából, Aleppóból indultak együtt 19 nappal korábban. Azt mesélték, hogy Macedóniában, Szerbiában mindenki próbálta lehúzni. A hangulat végig feszült volt a kocsiban, Andrásék Malboróval kínálták a menekülteket, azok szerb cigit adtak vissza. Később Haribót ettek, a férfiak arabul énekeltek nekik.

A konvojban valószínűleg volt olyan is, aki már korábban csinált ilyet. Egy autó 10-15 kilométerrel a többi előtt haladt az autópályán, az figyelte, hogy van-e rendőr, ellenőrzés, bármi para.

Ausztria előtt az utolsó benzinkútnál álltak meg. Az első kocsiból telefonáltak, hogy lehet jönni.

A menekültek nagyon megrémültek, mikor begurultak a kúthoz, ahol egyenruhás rendőrök várakoztak.

Mint kiderült az első kocsiban ülő srác beszélt velük. Mikor megállították, akkor egyenesen megmondta nekik, hogy mi a helyzet. Hogy menekülteket hoztak Ausztriába akarnak eljutni.

Az a fiú így írta le a találkozást

"Jött a rendőr. Tiszteletem. Jó estét. Azok ott milyen állampolgárok. Mondom szírek. Hogy kerültek ide? Mondom felvettük őket hogy ne kelljen gyalogolniuk. Azt tudja hogy idáig sem hozhatták volna őket és lecsukhatnám az egész brancsot. Mondom de maga nem olyan szőrös szívű. Mindjárt megjönnek a többiek és már itt sem vagyunk. Többiek? Igen még egy kis busz meg egy személyautó. Segítene hogy merre menjünk? Itt átmennek az árkon és ott ahol látja a fehér útjelzőt na ott végig egyenesen és pont beérnek a táborba csak ne az autópályán menjenek mert azt mondta az Osztrák hogy lezáratja az autópályát ha egy embert is meglátnak ott. Nagyon köszönjünk. Lets go."

Andrásék és a többiek a kútnál hagyták a kocsikat, gyalog indultak tovább.

Egy idegen helyen vagy, fogalmad sincs hol, idegenekre bízod magad. Kiszállsz egy autóból, rádiózó rendőröket látsz. Valaki mondja, hogy menjél most arra, a sötétben. Bárhol lehetnél, bárhova vihetnének. Akkor már nagyon feszült volt mindenki.

Bokrok alatt mentek, árkokon adogatták át a gyerekeket egymásnak. Egy rétre értek, ahol üres vizes palackokat, pokrócokat láttak, onnan tudták, hogy valószínűleg jó az irány.

Csak akkor jöttek rá, hogy sikerült, amikor meglátták a vöröskeresztes tábor fényeit már az osztrák oldalon. Akkor eleredtek a könnyek, nem csak nekik. Ölelgettek, volt minden. Oda már egyedül is eltaláltak. Fél négykor estem be az ágyba, és még órákig nem tudtam elaludni.