Mit kezdjen a világ a bűncselekményekbe sodródott, erőszakos fiatalokkal?

Világszerte rengeteg az ország, ahol fiatal férfiak rázzák az utcát. Közös bennük, hogy sokan vannak, szegények, nincs munkájuk és nagyon dühösek. Legtöbben nem jártak rendesen iskolába, legtöbbször híján vannak a kézzelfogható távlati céloknak, és energiájukat az adott társadalom kínálta lehetőségekhez mérten vezetik le: a világ egyik felén könnyedén felkelések és hadurak magánhadseregének közepén találhatják magukat, máshol pedig a szervezett bűnözés várja őket tárt karokkal. Alig akad nagyobb méretű város a bolygón, ahol ne lenne legalább egy-egy negyed, hol a kiszakadt fiatal férfiak okozta bűnözés ne okozna komoly problémát.

A jelenséget régóta ismeri a társadalomtudomány és nagyon sok kísérlet is történt a beavatkozásra. Az egyik elterjedtebb nézet szerint két kezelési mód létezik: jobs or jail, ahogy ezt angolul nevezni szokták. Azaz vagy célzott munkahelyteremtéssel meg kell próbálni elterelni a bűnözéstől ezeket a közösségeket vagy pedig szigorúbb büntetőpolitikával kell beavatkozni. És bár mindkét elképzelésnek tetemes szakirodalma van, akadnak bőven olyan empirikus bizonyítékok, melyek szerint ezek közel sem annyira hatékony eszközök.

Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik sokat az egyik legismertebb fejlesztéspolitikával foglalkozó kutató, Chris Blattman, a Columbia Egyetem tanára. Blattman honlapja talán a legizgalmasabb forrás ma mindenkinek, akit kicsit is érdekel a fejlődő világ társadalmainak alakulása. Munkásságát nagyjából arra a kérdésre lehetne felhúzni, hogy miért van az, hogy egyes társadalmak szegényebbek, egyenlőtlenebbek és szegényebbek, mint mások. Lelőjük a választ: aki azt mondja, hogy tudja a megoldást erre a kérdésre, az nyilván nem mond igazat. Az viszont biztos, hogy apróbb tanulságokra bőven szert lehet tenni.

Libériai gyerekek játszanak 2009-ben (GLENNA GORDON / AFP)

Egy ilyen apróbb tanulság volt az a belátás is, amiről Blattman idén publikált sokat. A már említett jobs or jail megközelítés mögött rejlik egy nem kimondott előfeltevés: hogy itt már felnőtt férfiakról van szó, akiket már úgysem lehet megváltoztatni. Az állam ezért akkor jár el helyesen, ha az ösztönzők oldaláról nyúl bele a rendszerbe. És persze az ösztönzők szerepét senki nem vitatja, de a kritikák szerint ha túlságosan erre az oldalra helyezzük a hangsúlyt, akkor feladjuk annak a lehetőségét, hogy huszonéves emberek megváltoztathatóak.

Ez pedig Blattman szerint komoly hiba lenne. Abban jelenleg konszenzus van a kutatók között, hogy a fejlődő országok társadalmainak peremén élő emberek esetében a gyerekeknél igazán komoly hatást lehet elérni megfelelő programok segítségével. Nem csak oktatásról van szó, hanem olyan viselkedési mintázatok fejlesztéséről, mint amilyen mondjuk az önkontroll vagy az érzelmek szabályozása. Számos kísérlet és kutatás igazolja, hogy ha valaki gyerekkorában szert tesz ezekre a képességekre, jóval sikeresebb életre van esélye. Mind az oktatásban, mind a munkaerőpiacon.

De míg a gyerekek esetében nagyjából teljes az egyetértés az ilyen programok hasznáról, azzal kapcsolatban nagyobb a vita, hogy mit lehet kezdeni húszas éveikben járó fiatalokkal, akik támogató környezet híján nem sajátították el ezeket az érzelemszabályzó képességeket.

Már egy nyolchetes terápia csodát tesz

Erre a kérdésre talált Blattman teljesen véletlenül egy nagyon izgalmas választ Libériában. A polgárháború sújtotta országban rengeteg olyan fiatal férfi él, aki gyerekkorát egy háború közepén töltötte. Nem nagyon rendelkeznek saját vagyonnal, napról napra élnek meg, úgy, ahogy tudnak. A főváros, Monrovia utcáin ez gyakorlatilag bármit jelenthet, csencseléstől kisebb rablásokon át a kábítószer-kereskedelemig. Sokan közülük maguk is drogoznak, akadnak bőven, akik időnként az utcán húzzák meg magukat éjszakára. Számukra a harc a túlélésért nem ért véget, csak áttevődött a mindennapokba.

Az amerikai kutató még 2010-ben járt az országban, egykori katonák életének alakulásáról készített ekkor egy kutatást, amikor megbetegedett. Egy hétre kórházba került, de lábadozása még hetekig tartott, és addig nem utazott el a fővárosból. Ha már így alakult, elkezdett utánajárni, hogy élnek az egymillió lakosú főváros fiataljai.

Ekkor talált rá véletlenül a Sustainable Transformation of Youth in Liberia (STYL) nevű programra, amit egy egykori katona, Johnson Borh vezetett. Bohr és társai célja az volt, hogy segítse a fiatal férfiakat, hogy összekapják az életüket és kikeveredjenek az erőszakspirálból. A program vezetői azt állították, hogy nagyon hatékony munkát végeznek. Minden kudarcba fulladt átnevelési kísérletükre jut egy diák, aki otthagyta a bűnözőéletet, és törvénytisztelő vállalkozásba fogott. Blattman nagyon kíváncsi lett, ezért meghívta két amerikai kollégáját, a Harvard pszichológiaprofesszorát, Margaret Sheridant és az amerikai kormány viselkedési közgazdászát, Julian Jamisont, hogy csatlakozzanak hozzá, és vizsgálják meg közösen a libériai civil program működését.

A libériai program igazi DIY-fejlesztéspolitikai program volt: rengeteg helyről pakoltak bele elemeket a kísérlet vezetői, ENSZ és NGO előadásoktól kezdve helyi tapasztalatokig. A programot tíz éven át érlelték, így jött össze az a nyolchetes kognitív viselkedéstréning, ami a szervezők szerint még a legkeményebb libériai fiatalokkal szemben is működött.

Az amerikai kutatók számára a legérdekesebb felfedezés az volt, hogy a libériai terápia mennyire hasonlít arra, ahogyan az Egyesült Államokban kezelik az agresszióval és szerhasználattal bajlódó helyi fiatalokat. A program célja, hogy a fiatalok technikákat sajátítsanak el, hogyan tudják lehűteni a dühüket, hogyan fontoljanak meg alaposabban döntéseket, hogyan állítsanak maguk számára célokat. Közben pedig arra is nevelik őket, hogyan legyenek jobban megbecsült tagjai a társadalomnak: hogyan kell öltözködni, viselkedni ahhoz, hogy ne nézzék ki őket olyan közösségi terekből, mint mondjuk amilyen egy szupermarket.

A libériai program ellenőrzéseként egy éveken át zajló kísérletbe kezdtek, a végén már összesen ezer libériai fiatalt bevonva. A résztvevőket négy csoportra sorsolták be. Az első csoportba kerülők csak a nyolc hetes terápián vehettek részt, a második csoportnak kétszáz dollár készpénz is járt mellé, a harmadik csoport csak a pénzt kapta, míg a negyedik csoport tagjainak semmi nem járt.

A pénzre azért volt szükség, mert korábban sok helyi fiatal panaszkodott ahhoz, hogy a kitöréshez leginkább a kezdőtőke hiányzik. 200 dollár ugyan innen nem feltétlen tűnik soknak, de a programban részt vevő fiatalok utcai trükközéssel három-négy hónap alatt szednek össze általában ennyi pénzt.

Elindítani egy rendes életet

A kísérlet eredményei pedig Blattman szerint lenyűgözőek voltak. A főváros legkeményebb és balhésabb srácait környékezték meg a lehetőséggel, és kétharmaduk igent mondott. És már magának a terápiának a puszta ténye komoly hatással bírt: a fegyverviselés, az egymással és a rendőrökkel szembeni balhék, a letartóztatások száma is 30-50 százalékkal esett vissza már pár héttel a terápia vége után.  Egy évvel a terápia befejezése után a hatás elkezdett láthatóan csökkenni azoknál, akik csak a terápiát kapták. Azoknál viszont, akiknek pénz is járt mellé, a pozitív hatás nem csak stabilan kitartott, de mértéke több esetben még emelkedett is.

A STYL-programban részt vevő fiatalok esetében kevesebb impulzív viselkedést regisztráltak és alaposabb jövőtervezést. Megváltozott a viselkedésük és a megjelenésük is, ezzel pedig értelemszerűen a külvilág reakciója is feléjük. Életükben először egyenjogú félként ismerte el őket a többségi társadalom.

Ezek a srácok tudják, hogy lopni rossz, tudják, hogy a kábítószer-kereskedelmet a társadalom rossz dolognak tartja. Azt is, hogy a fogyasztást is. Nem vitatják, hogy melyek a társadalom morális alapelvei. Csak nem feltétlenül hiszik el, hogy ez az ő csoportjukra is érvényes. A célunk ezért az volt, hogy rávegyük őket, úgy gondoljanak magukra, mint a mainstream társadalom tagjaira.

- mondja minderről Blattman a Freakonomics legújabb podcastjában.

Libériai gyerekkatonák 2003-ban (PIUS UTOMI EKPEI / AFP)

A 200 dollárból jellemzően apróbb üzletekbe kezdtek a kisorsolt résztvevők, eleinte tisztes haszonnal.  A pénztranszfer emellett érezhetően stimulálta a legális munkavállalást és csökkentette a vagyoni bűncselekmények számát. A pozitív hatások többsége viszont egy év alatt elpárolgott. A kutatók szerint feltehetően azért, mert azokban a negyedekben, ahol a programban élő fiatalok is részt vesznek, nagyon magas az egymás ellen elkövetett bűncselekmények aránya. Pár hónap alatt a legtöbb programban részt vevő fiatalt kirabolták, ellopva tőle a kezdőtőkékből félretett pénzét.

Ez egyrészt a készpénzt juttató programok egy világos korlátját jelzi: egy olyan társadalomban, ahol a magántulajdon védelme ennyire gyenge lábakon áll és nincs semmiféle biztosítási rendszer, akkor az egyszeri pénztranszfer nem feltétlenül a leghatékonyabb módszer az önfoglalkoztatás beindítására. De ennek ellenére is, az, hogy a programban résztvevők többsége a jövő szempontjából hasznos célokra, óvatosan befektetve kezdte el költeni a pénzét, a kutatók szerint fontos eredmény, hiszen politikai döntéshozók épp a felelőtlen pazarlás és eszetlen pénzköltés vádjával szokták támadni a hasonló programokat.

Ugyanez történt Chicagóban is

Hogy pontosan mi történt Libériában, az még mindig sok szempontból rejtély és további kutatásokat igényel majd. Blattman szerint az egyik lehetséges magyarázat, hogy 200 dollár segített a fiatal férfiaknak, hogy egy darabig az új, megváltozott életet éljék. Máshogy öltözködtek, lehetőségük volt a megváltozott viselkedési mintákat élesben kipróbálni, felelősségteljes tagjai lehettek a társadalomnak.  Ez a lehetőség pedig segített megkötni a terápia során elsajátított viselkedési mintákat és a megerősített önképet.

A terápia kijelölte a helyes utat, ez a kevés pénz pedig segített, hogy ne térjenek le erről azonnal.

- írja minderről Blattman egy cikkében.

Aki maga is elismeri, hogy az eredmény elsőre akár túl szépnek is tűnhetett volna, és jogosan kételkedhettek volna mindebben. Ha nem lett volna mindettől függetlenül egy csomó eredményük a világ másik feléről egy másik programról: az Egyesült Államok jelenleg messze legveszélyesebb városában, Chicagóban is zajlott a közelmúltban egy nagyon hasonló program. Ez volt a Becoming a Man, azaz a BAM.

A BAM módszertana sokban hasonított a STYL-re, ugyanúgy kognitív viselkedésterápiás eszközökre épült. Kábítószeres ügyekbe és bandákba belesodródott fiataloknak kínált dühkezelési és érzelemirányítási technológiákat. És hasonlóan sikeres volt, a terápiát követő évben a résztvevők között csökkent az elkövetett bűncselekmények száma és nagyobb eséllyel maradtak meg az iskolákban is.

Mindkét program ugyanúgy az automatikus, zsigeri reakciók megváltoztatását tűzi ki célul. Ez azért különösen fontos, mert a világon minden fiatal hajlamos nem átgondolva, kapkodva reagálni egy hirtelen beállt helyzetre. De a városi mélyszegénységben élő monroviai fiatalok sokkal gyakrabban találkoznak olyan szituációkkal, amikor egy ilyen reakciónak súlyos következményei lehetnek. A chicagói és a libériai példák pedig azt mutatták, hogy a viselkedési változások mellett megjelenik az önkontroll képessége és átalakul az is, hogy a résztvevők milyen értékeket társítanak az antiszociális viselkedéshez. Olyan dolgokat tanítanak itt meg ezeknek a fiataloknak, melyeket világszerte kortársaik már jóval fiatalabb korukban elsajátítottak, elsősorban a családtagjaiktól.

Egészen biztos, hogy ezek a programok nem fognak mindenkinek segítséget nyújtani. A libériai kísérletben a megkeresett fiatalok harmada alapból nemet mondott és a programot elkezdők negyede később kiszállt. Az is látszik, hogy igazából a szervezett bűnözésbe még nem beépült, tévelygő fiatalokat lehet ezzel a módszerrel megszólítani, és a feltevések szerint a program jóval kevésbé hatékony, ha a bűnszervezeti hierarchiába már beépült fiatalokat kell célozza. Szintén létező faktor a rasszizmus jelenléte, azaz hogy szimplán a viselkedési minták megváltozása után már egyenes út nyílik-e meg a többségi társadalom általi elfogadás felé. Libériában ez nyilván nem kérdés, Chicago egyes negyedeiben már annál inkább.

Blattman az eddigi eredmények alapján úgy látja, hogy a viselkedési terápia időnként érdemben segíthet visszaszorítani olyan helyzeteket, amikor fiatal férfiak csoportja spontán, nem szervezett erőszakot és bűncselekményeket követ el.

Ilyenből pedig rengeteg van világszerte, szóval szerinte bőven megéri a program további tesztelése.

(A teljes kutatás angol nyelven itt olvasható el, egy rövid összefoglaló pedig itt. A felső kép 2003-ban készült Libériában, ISSOUF SANOGO / AFP műve.)